KPGY - Második felvonás (2016.09.28.)

Nos, tegnap ismét eljutottam a GYEK-be, hogy a közösségi pedagógiai gyakorlatomat végezhessem.

Most kifejezettem jól éreztem magam, nem voltam olyan halálosan fáradt, mint az első alkalom végére. Talán azért is van ez, mert mindig a párom altatja Abigélt, így nem idegesítettem magam afelől, hogy a babám jól van-e, mennyire lehet már éhes stb. Tudtam, hogy mielőtt elindultam, megetettem és aludt is, így nyugodt szívvel hagyhattam az apjára, aki, miután hazaértem, arról számolt be, hogy valóban semmi gond nem volt itthon, Abigél nagyon nyugodtan elvolt, és nyugodtan aludt el. Ennek nagyon örültem.

A gyakorlat során először most Klárival foglalkoztam. Sajnálom azt a lányt, hiszen egyébként olyan szép, szomorú, hogy ilyen mértékben szellemi fogyatékos. Aminek viszont nagyon örültem, az az, hogy megnyílt nekem és elkezdett beszélni. A legutóbbi foglalkozás alkalmával Szandi volt vele, és láttam, hogy még nagyon új volt neki az a sok ember (mármint Klárinak persze), és ezért nem beszélt. Éppen ezért nagyon örültem, hogy most viszont már megnyílt. Elmondta, hogy Fanni a barátnője és hogy most ő azért nincs itt, mert fáj a foga, kérdezte, hogy holnap itt lesz-e Fanni, s miután mondtam, hogy nem, megkérdezte, hogy én itt leszek-e holnap. Nem tudom, hogy ezt azért kérdezte-e, mert jól érezte magát velem, de ha igen, akkor ennek is örülök. Készítettünk baglyot, ő "körberajzolta" a mintákat, aztán "kivágta". Persze, nyilván meg kellett igazítani ezeket a mintákat, de összességében a végeredmény nem lett rossz. A baglyot ugyan én fejeztem be neki, de legalább addig jól érezte magát, amíg készítettük.

Ezt követően jött Erika, Ancsi és Julcsi baglyozni, meg gombát csinálni. Ezt is kifejezetten élveztem, hiszen Erika meg tudta magától is csinálni a baglyot és a gombát is, nekem csak a hogyanját kellett elmagyarázni, na meg aztán még beszélgettünk is, már csak azért is, hogy ne legyen kínos csend, meg ismerkedés végett is. Julcsi is hasonlóképpen ügyeskedett. Ancsi, fogyatékos lévén, nehézkesen tudta egyedül megcsinálni a baglyot, de segítettem neki, úgyhogy így nagyon élvezte a foglalkozást. Ő rajzolta körbe, és ő is vágta ki a baglyot. Mindig mondta, hogy "hát ez kicsit ilyen lett", mikor valami nem úgy sikerült, ahogy azt ő akarta, ezért felajánlottam neki, hogy kicsit igazítok rajta. Ennek nagyon örült. A végén a ragasztásnál már elfáradt, ezért a bagoly hasát, szárnyait és farktollát én ragasztottam fel, egyébként ő csinált mindent. Nagyon büszke voltam rá, meg is dicsértem, hogy milyen szépet készített. Julcsinak és Erikának is segítettem közben a gombát készíteni, meg még közben magamnak is csináltam egy baglyot. Összességében nagyon jó hangulatban telt a foglalkozás a számomra, nagyon jól éreztem magam, és nagyon gyorsan el is röppent az a pár óra, amíg ott voltam.

A mostani foglalkozáson rájöttem, hogy milyen érzés lesz egyszerre több gyerekkel is foglalkozni. Julcsi, Ancsi és Erika mindnyájan mások voltak, mindannyian máshol tartottak, mást készítettek, ezért nagyon nehéz volt folyamatosan észben tartani, hogy végül is ki hol tart éppen a munkájában, amit aktuálisan készít. Jól jött az Abigéllel szerzett tapasztalatom is, hiszen gyakran mellette is sok más dologra kell figyelnem, bár az biztos, hogy az igazi erejét ennek majd akkor fogom megtapasztalni, ha több gyerekem is lesz. Az osztállyal is valahogy így lesz: mindenki máshol fog tartani tudásban, a tantárgyamat illető ügyességben, de még az óra folyamán is, hiszen lesznek, akik kicsit lassabban és olyanok is, akik villámgyorsan fognak haladni. Kemény meló azt megoldani, hogy minden gyereket egyesével nagyjából szemmel tartani, és a számára legmegfelelőbb módon segíteni, illetve magyarázni. Az ember nem is hinné, hogy mennyire különbözőek tudnak lenni a gyerekek, és ha a tanári pálya ilyen, minden tiszteletem a pedagógusoké. Ha odaszántan végzik a munkájukat, elképesztően nehéz szakma. Bízom benne, hogy majd a valódi gyakorlat során képes leszek én is jól csinálni a dolgomat az osztályban.

Közösségi pedagógiai gyakorlat - Első felvonás (2016.09.20. GYEK)

Ma volt az első napom, amikor gyakorlatot végeztem. Ez a Velkey László Gyermekegészségügyi Központ Rehabilitációs Osztályán történt.

Ha nem is konkrétan erre az osztályra, a GYEK-be már régi ismerősként érkeztem, hiszen magam is éveken keresztül jártam gyógytornára és úszásra heti két alkalommal (illetve nyaranta három hétig minden nap), mert gerincferdüléstől, illetve fiatal tinédzserként elhízástól szenvedtem. Ahogy a GYEK-be érkeztem, pontosabban inkább ahogyan megjelentek a gyerekek, akikkel foglalkoznunk kellett, elöntöttek az emlékek. Eszembe jutott, mennyire utáltam ezeket a foglalkozásokat, amíg én is oda jártam. Év közben nyilván nem kellett ilyen foglalkozásokra járnom, azonban nyáron, amikor három hétig bent voltam, és csak délután mehettem haza, valóban el kellett ütni az időt valamivel a tornák és az étkezések között. Én megmondom őszintén, elmentem én a kreatív foglalkozásokra, de az nekem akkoriban annyira nem volt izgalmas, hiszen (valójában szellemileg és bizonyos részleteket leszámítva testileg egészséges) gyerekként halálra untam magam azok között, akik viszont kerekesszékesekként, esetleg enyhén vagy közepesen súlyosan szellemi fogyatékosként ott ültek közöttünk. Nem tudtam velük azonosulni, sőt, inkább minél távolabb akartam tőlük kerülni, mert úgy éreztem, ha közéjük vegyülök, a nővérek engem is olyannak fognak tartani. Sőt, (csúnyán mondva) átlagban még azoknak se volt túl sok eszük, akik csak fogyókúrázni mentek oda, ezért igazán velük se tudtam mit kezdeni. Volt ott néhány jó arc, de azok inkább a vége felé jelentek meg, amikorra én is kezdtem felnőni. De a hangsúly inkább azon van, hogy egyrészt még csak akkor kezdtem felnőni, másrészt pedig egészen mást jelent közéjük vegyülni és őket segíteni. Gyerekként - gondolom ez valami természetes reakció - bár felmerült a gondolat, hogy segítsek nekik, még túl szeleburdi és tudatlan voltam ahhoz, hogy megpróbáljam megtalálni velük a közös hangot. Volt, akikkel ugyan még így is sikerült, de azokban az esetekben is inkább ők ragaszkodtak hozzám, mint én hozzájuk. Ma, amikor a GYEK-ben foglalkoztam Benivel és Balázzsal, eszembe jutott minden-minden rossz emlék, minden olyan délután, amit inkább átaludtam mintsem elmenjek az ilyen foglalkozásokra (konkrétan volt olyan nyaram, hogy a torna és ebéd között lefeküdtem a nappaliban lévő heverőre és aludtam, mert még azt is jobbnak éreztem mint bármilyen foglalkozásra menni), minden olyan gondolat és emlék, amit az ilyen gyerekekről gondoltam, hogy mennyire kinéztem őket, ha egyszer-egyszer láttam őket, mennyire sajnáltam őket, ugyanakkor mennyre érdeklődve figyeltem őket, hogy vajon ők milyenek. Valójában azonban soha nem is az érdekelt, hogy ők mit szeretnének csinálni, vagy hogy mitől lennének a napjaik szebbek, inkább maga a betegségük, annak tünetei, a fogyatékos gyerekek viselkedése etc. Egészen hosszú ideig gondolkodtam azon, hogy pszichológiát szeretnék tanulni, mert a szellemileg fogyatékosok különösképpen érdekeltek. Na, ma minden ilyen érzelmem, emlékem visszajött.

Úgy érzem, Beni elég nagy falat volt elsőre. Konkrétan jól jött, hogy Abigél megszületett, mert megtanultam a csecsemő szintjén társalogni, és ha nem is pontosan azokat a dolgokat mondtam Beninek, mint Abigélnek szoktam, valahol mégis úgy kellett vele beszélnem, mint Abigéllel szoktam, és ez valahol megnyugtatott. Úgy éreztem, kompetens vagyok arra, hogy vele beszélgessek, ugyanakkor hálát is adtam azért, hogy Abigél szellemileg egészséges, és egy idő után túl fog lépni a fél éves kori gondolkodásmódján és egy nap talán majd megpróbálhat olyan okos lenni, mint én vagyok (vicc). Ugyanakkor kicsit el is vagyok bizonytalanodva, hogy vajon milyen is voltam, vajon jól csináltam-e, jól foglalkoztam-e Benivel, vagy máshogy kellett volna... az eleje elég simán ment, aztán valahogy úgy éreztem, kifogytam az ötletekből, hogy mit is mondjak neki, vagy hogy mit is csináljunk, nem voltam benne biztos, hogy szeretne tovább színezőzni, és ezért kicsit elbizonytalanodtam, vajon jól csinálom-e. Sajnos se Zsóka, se Andi, se Virág nem tett megjegyzést a "teljesítményemre", ezért jelen pillanatban sem tudom, hogy vajon jó voltam-e, hiszen soha sem csináltam még ilyesmit, mindig csak távolról megfigyeltem. Aztán ott volt Balázska, őt se tudtam mindig, hogy most jó vagyok-e vagy nem, bár annak nagyon örültem, hogy ő el tudta legalább mondani, hogy színezés helyett játszani szeretne, és láttam, hogy az autózást mindjárt jobban élvezi. Érdekes volt megfigyelni, ahogyan a játékba belevegyíti a saját életét; a játék egy macskáról szólt, aki fenn maradt egy fán, megsérült és ezért a mentőknek el kellett vinniük a kórházba, ahová majd egyszer érte mennek a gazdái.

Azt gondolom, pedagógusként az lesz az én harci területem, hogy ha látom, hogy valami nem jön be, hallgassak a megérzéseimre, hogy változtatni merjek, és ne azon kezdjek el idegeskedni, hogy vajon most van-e baj, vagy nincsen. Ugyanakkor fontos lenne azt is megtanulnom, hogy kreatívabb legyek a lehetőségeket illetően, hiszen a világ nem csak színezőből áll, hanem kocsikból és névjegytáblákból is.

Egy másik fontos észrevételem az volt, hogy ez a foglalkozás abból a szempontból is jó volt, hogy ráébresztett, milyen nehéz feladat a tanároknak a gyerekek egyedi igényeit felismerni. Ott volt Beni, ott volt Balázska és végül ott volt Virág is. Teljesen különbözőek, teljesen mások az igényeik, más dolgokra képesek (Beninek a kezébe kell adni a filctollat, Balázska már maga is meg tudja fogni és még a tetejét is le tudja húzni, Virág, aki az utolsó "kliensem" volt, pedig maga is fel tudja ragasztani a leveleket a névjegytáblájára a tollak megfogásáról és a színezésről nem is beszélve). Ugyanakkor ráébredtem arra is, hogy valóban hihetetlenül nehéz feladat pont a gyengébbekkel (is) foglalkozni, mikor ott vannak az ügyesek, akikkel sokkal-sokkal jobban lehetne haladni. Valóságos feladat tehát a differenciálás, felismerni az egyedi igényeket és képességeket, és azoknak megfelelő feladatokat adni az egyéni fejlesztés érdekében. Kiadhatom én a feladatot, hogy ragassza fel mindenki a levelét a névjegytáblájára, Virág meg fogja tudni csinálni, Balázska talán meg fogja tudni csinálni, Beni viszont abszolút ki lesz rekesztve a feladatból és egyedül fogja érezni magát.

Ez elképesztő, hogy milyen fárasztó feladat. Mikor végeztünk délben, úgy éreztem, mint akit kifacsartak. Totál kimerített az azon való agyalás, hogy vajon mit is lehet egyik-másik gyerekkel megcsinálni, kivel hogyan beszéljek, ki mit képes megcsinálni stb. stb. Ilyenkor értem meg azt, hogy egyrészt mekkora erejük van azoknak, akik nap mint nap bemennek oda dolgozni és foglalkoznak ezekkel a gyerekekkel, másrészt mennyire fontos lenne ezeknek a nővéreknek elegendő pihenőidőt adni szellemileg, más szóval mennyire fontos lenne a rotáció megoldása. Ahhoz, hogy az ember minden alkalommal kedvesen tudjon ezekkel a gyerekekkel foglalkozni, szerintem elengedhetetlen lenne az, hogy megfelelően kipihenjék magukat ezek a nővérek. Persze nem mindenki ilyen, hiszen ahogy láttam, jó páran hatalmas személyiségek, akikkel élvezet beszélni, de nekem Benivel és Balázzsal ez elsőre elég kemény melónak tűnt. :)

Azonban nem csak a nővérek esete ilyen nehéz, hanem a tanároké is. Ha egy nap 5 vagy 6 különbözőféle osztályba kell bemennem különböző témakörökről tanítani, ráadásul úgy, hogy minden osztályban nem egy, nem kettő, de 20-30 gyerek van, akkor biztos, hogy este nem lesz szükség altatódalra és ringatásra, olyan fáradt leszek. Ha erre gondolok, mindjárt másképpen nézek a tanárokra, akik engem tanítottak, és magára a pályára is, ami előttem áll. Igazi kihívás ez a szakma, amilyen egyszerűnek tűnik, éppen olyan kemény meló, ami nagyon fel tud emészteni, ha az ember nem figyel oda arra, hogy kellőképpen kipihenje magát. S ha nem is feltétlenül szellemi fogyatékosokból fog állni az osztály, gyengék mindig lesznek minden osztályban, épp úgy, mint kiváló tanulók is.