Mit tanultam a kisbabámtól? (2. rész)

Egy nagyon fontos tulajdonságban még jelenleg is hiányt szenvedek, s erre Abigél születését követően döbbentem rá a maga rideg valóságában: rugalmatlan vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy ez a tanítás során is meg fogja magát bosszulni, ha nem változtatok.

Amikor úgy készülök, hamar el fog aludni, ehelyett ő nem akar elengedni engem vagy az apját, és sír, hamar kiborulok. Egyrészt ennek a már leírt türelmetlenségem az oka, másrészt pedig a rugalmatlanságom: mivel én elterveztem, hogy mit fogok csinálni, miután gyorsan elaludt, frusztrál, hogy módosulnak a terveim, hiszen most épp nem alszik el gyorsan.

Sajnos azonban a tanítás során muszáj lesz rugalmasnak lennem, hiszen máskülönben hogyan fogom megoldani azt a megannyi új szituációt, amibe belekeveredhetek óraadás közben? Lehet, hogy elterveztem, hogy milyen szuper, interaktív órát fogunk csinálni, ahol ügyesen és gyorsan átvesszük a 150. oldaltól egészen a 200. oldalig a tananyagot, erre a rideg valóság az, hogy ők testnevelés óráról estek be éppen hozzám, és eszük ágában sincs interaktívkodni, ilyen gyors tempóban haladni pedig pláne nincs. Nem kezdhetek el ilyenkor dühöngeni, hogy "Márpedig tessék dolgozni!", hiszen akkor ki leszek kiáltva elmebetegnek, szadistának, sőt, a német órákon én leszek Hitler élethű megtestesítője, aki az osztályterembe, mint koncentrációs táborba hurcolja a szerencsétlen áldozatait.

Igyekszem ennek megfelelően a rugalmasságot gyakorolni azzal, hogy nem veszem annyira komolyan a napomban hirtelen bekövetkező változásokat. Például ha én tanulni akartam, amíg Abigél alszik, ehelyett ő még véletlenül se akar elaludni, inkább megpróbálok arra gondolni, hogy majd úgy is kész leszek valahogyan, és igyekszem inkább kiélvezni a pillanatot, hogy szüksége van rám és nehezen enged el engem. Egy pár év múlva már úgyis én fogom őt hajkurászni, és eljön az az idő is, amikor egyenesen irritálni fogja, hogy mindig ott vagyok mellette, mert önállósodni akar majd. Akkor miért ne élvezzem ki most a pillanatot, amíg ilyen őszintén, teljes függésében rám akar hagyatkozni?

Mit tanultam a kisbabámtól? (1. rész)

Szakmai önismeretből azt a feladatot kaptam, hogy újdonsült anya lévén figyeljem meg kisbabámat, és írjam le azokat a tapasztalataimat, amelyeket később a tanítási gyakorlatban is hasznosítani tudok majd.

Az egyik legfontosabb dolog, amiben fejlődésre van szükségem, az a türelem. Arra, hogy ezen a területen van hova fejlődnöm, Abigél születése után döbbentem ismételten rá.

A mérhetetlen butaság az egyik dolog, ami miatt igen hamar mérges leszek és türelmem hamar elfogy a magyarázáshoz, mondván "túl ostoba, hogy foglalkozzak vele". Sajnos ezzel is fogok találkozni a tanítás során, hiszen lesz, hogy egy diák nem fogja megérteni a dolgot, amiről magyarázok, vagy az is lehet, hogy csak szimplán beszélgetni fogunk és ő a maga tinédzser fejével mást fog gondolni, mint ami a felnőtt valóság, s ráadásul esetleg még szentül hinni is fog a maga igazában. Remélem sikerül majd ezen a területen is fejlődnöm, bár még nem most lesz az az időszak, amikor annyira komolyan fogom venni azt, amiket Abigél gondol s ezért "bocsánatos bűnként" tekintve a  kifordult gondolkodására, nem fogom rajta felidegesíteni magam.

S így, bár eddig is tudtam, hogy tudok rettentően türelmetlen - és emiatt mérges - lenni, most fájdalmas valóságként érintett ennek újbóli felismerése. Itt van mindennapi valóságként Abigél, akinek néha ugyanúgy vannak rossz napjai, mint nekem vagy bárki másnak. Egyébként általánosságban tündéri aranyos és kedves, könnyen megnyugtatható baba, de ennek ellenére ő is csak ember, akinek a kedvét, hangulatát, közérzetét egyaránt befolyásolhatja front, szimpla szeretetvágy, és megannyi más dolog. Éppen ezért előfordul, hogy az én tündéri kisbabámmal akármit teszek, nem úgy viselkedik, mint ahogyan szokott, hanem sír és arra vágyik, hogy velem vagy az apjával lehessen. Nem cipeljük állandóan mindenhova a kis fenekét, úgyhogy ilyenkor egyszerűen nem arról van szó, hogy ahhoz szoktattuk, hogy csak kézben érezze jól magát, hanem csak szimplán szeretne kicsit több ölelést, több testközelséget. Ha ilyen napokon lerakjuk akárhová, olyan keservesen kezd sírni, amitől még a legjegesebb szívűekben is megindulna a globális felmelegedés. Ilyenkor sajnos én mérges leszek, hiszen Abigél elkényeztetett azzal, hogy remekül eljátszik egyedül. Persze játszok én is vele minden nap kicsit - ki bírna ki egy egész napot egy csecsemő mellett anélkül, hogy ne tapsikolna vele, meg ne puszilgatná,  vagy meg ne csikizné, hogy hallja, ahogy nevet? -, de nem vagyok az egész napos személyes szórakoztatóipara. Igyekszem egyensúlyt tartani a közös és az egyedüli játék között - azonban a nehezebb napokon ő többet szeretne kapni belőlem, mint amennyihez szokva vagyok. Ezzel azonban keresztül húzza a számításaimat, hiszen: "én tanulni akartam, amíg ő játszik", vagy: "miért nem pihenhetek meg egy kicsit?".

Eleinte még jól bírom a kiképzést és elvagyok vele, de aztán mikor már elfáradt és altatni kell, elkezdem a szokásos módon altatni. Ő elalszik szépen, majd lerakom, ahogyan szoktam. A könnyű napokon (amiből általában sok van) alszik tovább nagy nyugodtan és csak 1 óra múlva ébred fel, a nehéz napokon viszont felébred 1 percen belül, hogy leraktam. Ekkor újra felveszem, s mivel fáradt és már álmos, rövidesen ismét elalszik. Még sétálok kicsit vele, leteszem, ekkor újra felébred és elkezd nézelődni. Nos, ilyenkor már kezdek ideges lenni, s ezután már valószínűleg emiatt nem akar elaludni, holott fáradt. Hála Istennek, hogy itt a férjem, aki ilyen esetekben le tud váltani. Van, hogy nála könnyebben elalszik, de olyan is, hogy keservesen sírni kezd - valószínűleg irritálja a kis arcát a férjem nagy szakálla. Amint azonban meghallom , hogy Abigél nem örül a cserének és ennek nagy hangot is ad, a dühöm valahogy elszáll és helyét átveszi a szeretet és az öröm, s jobb napokon nálam így szépen elalszik, nehezebb napokon kialudta magát az ölünkben, és újra nem fáradt.

A türelem hiánya elég kellemetlen dolog. Félek, mi lesz így a diákokkal? Hiszen ők aztán nem fognak kímélni, ha látják, hogy fel tudnak idegesíteni. Hálás vagyok Istennek, amiért bemelegítésnek adta ezt a kisbabát, akivel trenírozhatom magam türelemből már előre is. Meg kell tanulnom ezen a területen kontrollálni magamat, hiszen az életben sem úgy történik minden, ahogyan azt én esetleg elképzeltem. Nem biztos, hogy egy betegségből olyan tempóban épülök fel, mint ahogy azt én akarnám, nem biztos, hogy olyan hamar választ kapok a kérdésemre az osztályteremben, mint ahogyan azt elvárnám és még megannyi más olyan dolog létezhet, amely miatt türelmetlenné és dühössé válhatok.

Bár még nem tudom, mi lenne pontosan a megoldás a türelmetlenségemre, hogy vajon mire kéne gondolnom ilyen esetekben, remélem hamarosan eljutok a válaszhoz. Még sok minden áll előttem, ahol szükségem lesz türelemre, akár csak a dackorszakra, akár a tanításra gondolok.