Órai reflexió 4. (2015. március 23.)

Na ez az óra már kicsit érdekesebb volt, mint a múlt heti. Itt mind a vetítés, mind a feladatok jobban lekötöttek és nem voltam se fáradt, se szomorú.

A kedvenc tanárunkat kellett bemutatni először magunknak, majd egyik csoporttársunknak. Én Németh Gergelyt választottam a Fráterből, de már így is hezitáltam, hogy őt válasszam-e, vagy egy egyetemi tanáromat, Tedet, aki angolból tanít. Mivel azonban főleg a középiskolára és általános iskolára helyezte tanárnő a hangsúlyt, gondoltam, maradok akkor a gimnáziumnál én is. Azonban miközben írtam az értékelésemet Németh Gergőről (alias NG a gimiben), még két másik tanárom is eszembe jutott, akiket nagyon szerettem. Az egyik általános iskolai magyartanárom volt 3 évig a 4-ből (4. osztály után mentem át a Fráterbe), a másik pedig középiskolai hittantanárom volt felső tagozatban 11.-ig. Így a kis szövegem írása közben az jutott eszembe, milyen jó, hogy szinte válogatni sem tudok a jó tanárok között, hogy melyiküket is válasszam kedvencemnek.

Ezután következett, hogy a csoportunkkal közösen kellett megrajzolni azt a képet, ami a fejünkben megfogalmazódott. Én rögtön Van Gogh Csillagos éj című képére asszociáltam. Szerintem azért gondoltam először erre, mert ez az egyik kedvenc képem, valahogy megragad az egész

vonalvezetése, a színösszeállítása, egyszer még lefesteni (hamisítani) is próbáltam. Azon lepődtem meg, hogy sem Gabi, sem Noémi, sem Szandi nem ismerte ezt a képet, valószínűleg ezért lett igen gyenge másolata az eredetinek. Ahhoz képest viszont azonban egészen jól visszaadja a lényeget, hogy egyikük sem ismerte a képet. Nem tudom, hogy milyen jó összhangban vagyunk így a csoporttal, de örülök, hogy velük lehet dolgozni és haladni. Az az érdekes, hogy mindannyian körülbelül ugyanazt rajzolták, az enyém volt egy kissé eltérő, de ha tanárnő azt mondta volna, hogy nem lehet egy festményre gondolni, akkor az enyém is pontosan ugyanolyan lett volna, mint az övék. Talán az enyémen még tó is lett volna akkor, ez lett volna egy apró különbség, de nem nagy, hiszen Gabién is volt víz.

A kész művek:

 Tóth Noémi

Fekete Alexandra

 Dojcsákné Koncz Noémi (én): Csillagos éj (másolat Van Gogh-ról)

 Orosz Gabriella

 Végül a csoport működésének értékelőlapja:

Én úgy éreztem, hogy a csoport nagyon jól működött együtt. Ha valamit nem értettem, akkor megkérdeztem, a többiek pedig válaszoltak rá. Úgy éreztem, egyenlő felekként bánunk egymással és mindannyian ugyanúgy küzdünk a jó eredményért. Ez lelkesítő volt és így lehet szerintem haladni a legjobban.

Az óra végén következett a konkrét tanulós rész, hiszen fel kellett dolgoznunk egy szövegrészletet, azt feldolgozni azokkal akik ugyanazt elemezték, mint mi, aztán elmagyarázni a csoporttársainknak a szövegünket. Sajnos én pont egy olyan társaságot kaptam, akiket nem nagyon ismerek (Roli kivételével), de ez nem lenne probléma, ha lett volna kedve ehhez a többieknek. Ugyanis ők mind úgy fogták ezt fel, mint fölösleges rosszat, nem értették, amit olvastak, nem is nagyon érdekelte őket és körülbelül csak annyit vittek magukkal, amennyit én elmagyaráztam nekik. Sajnos. Jobban szeretek nem ilyen emberekkel együtt dolgozni, mert akkor eszmecserét folytathatunk, így viszont ülünk és nézünk magunk elé, várjuk, hogy valaki megszólaljon, aztán mikor elmondom a véleményem, csak elfogadják, nem kérdeznek, nem reagálnak. Ez pedig így unalmas és kellemetlen. Megkönnyebbültem, hogy Gabiék visszajöttek és visszaállt a csoport, de náluk is ugyanaz volt a helyzet: mindenki ült és ők magyarázták el nekik hogy mi van. De örülök, hogy én a saját pontomat jól elő tudtam adni, mert így megértették, hogy mit jelent az egyéni felelősség. A videó, amit megnéztünk az óra végén nagyon érdekes volt, mert megértette velem, mitől kooperatív a tanulás, mi keltheti fel a gyerekek érdeklődését, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon az angol és a német tanulásban és tanításban ezt hogyan lehetne alkalmazni. Gondoltam itt például egy olyan gyakorlatra, amit a filmben is mutattak, hogy feldolgozni egy bekezdést, megbeszélni a hasonszőrű társainkkal, aztán elmagyarázni a többieknek, és a végén tesztet írni belőle. Lehet, hogy ez némelyeknek stresszes, és így csak a rövidtávú memóriájukat használják, viszont szerintem ha többször foglalkozunk hasonló témával, akkor működhet az ilyesfajta nyelvtanulás is. Például, vesszük az egészség témáját, megvan a tanmenetben, hogy azzal lehet 1 hónapig heti 4 órában foglalkozni, akkor egyik napra szótanulás van (például szókártyákkal, kivetített játékos feladattal kisebb teszttel kombinálva), másik nap pedig már alkalmazzuk az előző napra megtanult szavakat, veszünk egy szövegből egy bekezdést (például az egészséges étkezésről), aztán önállóan kell róla fogalmazást írni, esetleg meghallgatunk egy-egy magnós feladatot... Persze lehet, hogy ezekben az ötletekben még sok hiányosság van, amit majd később látni fogok, de egyelőre jó ötleteknek tűnnek, és szívesen ki is próbálnám most azonnal. Szerintem gyakorolva lehet tanulni, nem passzívan, szövegeket magolva és felmondva. Szeretnék jó tanár lenni, és minden diákra külön odafigyelni. Tudom, ez egy középiskolában, ahol pl. 6 osztályt is tanítani kell akár, szinte lehetetlen mindig mindenki egyéni szükségleteire odafigyelni, de remélem csak meg tudom majd valahogy oldani!

Órai reflexió 3. (2015. március 16.)

Újabb pedagógia óra, újabb önmagam.

Az óra elején elég rossz kedvem volt, emiatt nem volt túl sok kedvem se tanulni, se játszani, se beszélgetni. Estére rájöttem, hogy a rosszkedvem oka mi volt, de sajnos az óra elejébe ez belerondított. Mindegy, ilyen lesz később is. Nem volt kedvem feladatot csinálni, se figyelni, ettől függetlenül - mint általában - mindent megcsináltam. Az lendített ki a rosszkedvből, hogy érdekes volt a pedagógiai nézetekről hallgatni a tanárnőt. Érdekes volt megtudni, hogy a pedagógiai nézetek nem azok a gondolkodásmódok, ahogyan a különböző történelmi korokban gondolkoztak a tanulásról és a tanításról, hanem valójában ez a saját nézetünk, ami mélyen ott van bennünk elásva, aminek a létezéséről eddig nem tudtunk és amit még most nem tudunk kifejezni. Érdeklődve várom, hogy mi lesz a végeredmény, hiszen már egy ideje töröm a fejem azon, milyen is vagyok valójában, ehhez pedig segítséget nyújt ez az óra (én legalábbis eddig úgy érzem). De csak ismétlem magam most is, hiszen eddig talán mind a két reflexiómban leírtam, hogy jó érzés megismerni magam ezen az órán.

Miután a komolyabb, prezentációs része lezárult az órának, eljött a kötetlenebb, lazább része, amikor a három csoporttársammal, Szandival, Noémivel és Gabival a hasonlóságainkat és különbözőségeinket kellett megtalálni. Elég pesszimistán álltam hozzá a feladathoz, mert olyan gyakran különcnek érzem magam ha hirtelen csoportban kell dolgoznom. Ez lehet, hogy csak középiskolából ered, hiszen ott voltak ilyen jellegű tapasztalataim, de egyre inkább úgy érzem, hogy nemcsak a gimnázium, de a saját hozzáállásom is az oka a néha-néha előtörő magány- és kitaszítottság-érzésnek. Erre ma ébredtem rá, ahogy erről gondolkoztam óra után. Visszatérve, bár pesszimistán álltam hozzá, kiderült, hogy valóban csak egyfajta félelem-érzet volt bennem, mert meghallgattak a többiek, ha beszéltem, reagáltak rá és kiderült, hogy sokkal több közös van bennünk, mint ahogyan azt gondoltam volna. Sokat nevettünk és viccelődtünk, de közben egy kicsit jobban egymást is megismerhettük. Érdekes volt látnom, hogy mi inkább Gabival hasonlítunk, Szandi pedig Noémivel. Nagyon tetszett ez a gyakorlat, mert úgy látszik, néha tényleg túlbonyolítok mindent. Értem ezt arra, hogy egyszerűen be tudtam magam sorolni a tulajdonságok alapján valahova és nem kellett leakadnom és elagyalni, hogy milyen is vagyok?

Egyelőre úgy látom, hogy jobban szeretem az aktív órákat - összeülni, csoportmunka, kreatív feladat gyorsan, pörgősen - mint a passzívakat. Amikor elkezdődött a ppt és a magyarázós része az órának (ergo az első fele), úgy éreztem magam, mint bármelyik másik órán, amin szimplán a fejembe akarnak tömni valami haszontalan anyagot. Akármennyire is érdekes és hasznos információ volt, ezek szerint nekem az maradt meg a fejemben, hogy amelyik órán hallgatóként ülök, nem pedig résztvevőként, azon "kolbásztömés" zajlik, vagyis azon csak a fejembe akarnak valami haszontalan információt zsúfolni. Szerintem sok diák így érzi magát a suliban; bemegy a tanár, rosszabb esetben monoton hangon letart egy órát, közben csomó felesleges információ elhangzik, jobb esetben kicsit élénkebb hangvétellel, visszakérdezve, felszólítva próbál beszélgetni a diákokkal, de a végeredmény ugyanaz: megtanulni valamit kényszerből, mert muszáj. Nagyon nehéz lesz úgy tanítani, hogy azt érezzék a diákok: igen, ez egy másik óra, ezen nem az agyat akarjuk tömni! Ha egyáltalán lehet. Hiszen olyan sok féle iskola van olyan sok féle tanári kultúrával. Lehet, hogy valahol a rendszer azt várja majd el tőlem, hogy "tömjem a kolbászt", mert különben kirúgnak? Vagy lehet, hogy valahol aszerint akarják majd, hogy osztályozzak, hogy a diák hogyan öltözködik? Én ezt nem akarom! Remélem rá fogok jönni az évek során, hogyan tarthatok egyszerre interaktív órát és információátadást

Órai reflexió 2. (2015. március 9.)

Ezen a héten ismét egy izgalmas órán vehettem részt. Bár magyarul fogalmazni még mindig furcsa, úgy érzem kezdek jobban belejönni.

Amikor megkaptuk a lapokat, először nem értettem, miért kell ezekre a kérdésekre írásban is válaszolni, aztán szóban is, de talán így jobban tudatosul bennünk az összkép a véleményünkről. Számomra legalábbis biztosan; miután el is kellett mondanom, hogy mit gondolok illetve mi az amit leírtam és megfogalmaztam, alaposabban ráláttam a saját gondolkozásomra. Ezek szerint tehát nem véletlenül mondják, hogy elsőre valóban piszkozatot írunk, aztán átolvasva valószínűleg lesznek olyan dolgok, amiket rosszul fogalmaztunk, esetleg szóismétlés, stb., ezért fontos átolvasni amit leírtunk. Ezt meg kellene már tanulnom. Gimis koromban sosem szerettem a saját írásomat elolvasni újra, valahogy cikinek éreztem magammal szembenézni, no meg valahol úgy éreztem, hogy amit leírtam az elsőre is tökéletes. Aztán persze gyakran kiderült, hogy nem teljesen. Például volt, hogy blogot vezettünk egy barátommal, ahova kéthetente nekem kellett bejegyzést írni, azokat mindig anyukám olvasta át, mert én nem szerettem. Persze majdnem mindig volt benne átírnivaló. Valóban, jó volt végsősoron ez, hogy le is írtuk aztán el is mondtuk.

Ezután ismét megbizonyosodtam afelől, hogy jól tudok vitázni és érvelni. Amely állításokkal nem értettem egyet, még azokat is meg tudtam védeni és meggyőzni Emesét, hogy bár neki is igaza van, az én állításom is legalább annyira igaz, mint az övé. Érdekes lenne erről megkérdezni, hogy vajon ő hogy érezte. Talán elkérem majd a blogja címét, hogy elolvashassam, amit ő érzett ezzel kapcsolatban. :) Persze talán jobb, ha egy ennyire ismeretlen ember olyan magánszférájába, mint ez a (nálam legalábbis) teljesen őszinte blog, nem mászok bele és inkább személyesen megkérdezem, hátha úgy is olyan őszintén mondja el, (remélhetőleg) úgy, mint ahogyan azt leírta. Mindenesetre érdekes volt vitázni vele. Bár szerintem nekem többet kéne vitázni, hogy nyugodtan tudjak érvelni, mert ha valaki nem érti az álláspontomat, vagy ésszerűtlenül érvel az álláspontom ellen (magyarán nem ad olyan jó indokot, amivel ismét tudnék valamit kezdeni, azaz amin elkezdhetnék gondolkodni, hogy a legjobb választ megtaláljam), akkor könnyen ideges leszek, és idegesen nem jó érvelni. Akkor már a másik embert is könnyebb megsérteni, az pedig sem a vitának, sem nekem nem érdekem.

Ismételten kíváncsian várom a következő órát, vajon az mit tartogat a számunkra. Eddig tetszenek az órák, mert úgy érzem, fejlődhetek rajtuk és ami a legfontosabb, amire már olyan régóta vágyom: megismerni önmagam, hiszen csak akkor tudok előrelépni, ha tudom, miben vagyok erős és mit kell fejlesztenem.