Órai reflexió 3. (2015. március 16.)

Újabb pedagógia óra, újabb önmagam.

Az óra elején elég rossz kedvem volt, emiatt nem volt túl sok kedvem se tanulni, se játszani, se beszélgetni. Estére rájöttem, hogy a rosszkedvem oka mi volt, de sajnos az óra elejébe ez belerondított. Mindegy, ilyen lesz később is. Nem volt kedvem feladatot csinálni, se figyelni, ettől függetlenül - mint általában - mindent megcsináltam. Az lendített ki a rosszkedvből, hogy érdekes volt a pedagógiai nézetekről hallgatni a tanárnőt. Érdekes volt megtudni, hogy a pedagógiai nézetek nem azok a gondolkodásmódok, ahogyan a különböző történelmi korokban gondolkoztak a tanulásról és a tanításról, hanem valójában ez a saját nézetünk, ami mélyen ott van bennünk elásva, aminek a létezéséről eddig nem tudtunk és amit még most nem tudunk kifejezni. Érdeklődve várom, hogy mi lesz a végeredmény, hiszen már egy ideje töröm a fejem azon, milyen is vagyok valójában, ehhez pedig segítséget nyújt ez az óra (én legalábbis eddig úgy érzem). De csak ismétlem magam most is, hiszen eddig talán mind a két reflexiómban leírtam, hogy jó érzés megismerni magam ezen az órán.

Miután a komolyabb, prezentációs része lezárult az órának, eljött a kötetlenebb, lazább része, amikor a három csoporttársammal, Szandival, Noémivel és Gabival a hasonlóságainkat és különbözőségeinket kellett megtalálni. Elég pesszimistán álltam hozzá a feladathoz, mert olyan gyakran különcnek érzem magam ha hirtelen csoportban kell dolgoznom. Ez lehet, hogy csak középiskolából ered, hiszen ott voltak ilyen jellegű tapasztalataim, de egyre inkább úgy érzem, hogy nemcsak a gimnázium, de a saját hozzáállásom is az oka a néha-néha előtörő magány- és kitaszítottság-érzésnek. Erre ma ébredtem rá, ahogy erről gondolkoztam óra után. Visszatérve, bár pesszimistán álltam hozzá, kiderült, hogy valóban csak egyfajta félelem-érzet volt bennem, mert meghallgattak a többiek, ha beszéltem, reagáltak rá és kiderült, hogy sokkal több közös van bennünk, mint ahogyan azt gondoltam volna. Sokat nevettünk és viccelődtünk, de közben egy kicsit jobban egymást is megismerhettük. Érdekes volt látnom, hogy mi inkább Gabival hasonlítunk, Szandi pedig Noémivel. Nagyon tetszett ez a gyakorlat, mert úgy látszik, néha tényleg túlbonyolítok mindent. Értem ezt arra, hogy egyszerűen be tudtam magam sorolni a tulajdonságok alapján valahova és nem kellett leakadnom és elagyalni, hogy milyen is vagyok?

Egyelőre úgy látom, hogy jobban szeretem az aktív órákat - összeülni, csoportmunka, kreatív feladat gyorsan, pörgősen - mint a passzívakat. Amikor elkezdődött a ppt és a magyarázós része az órának (ergo az első fele), úgy éreztem magam, mint bármelyik másik órán, amin szimplán a fejembe akarnak tömni valami haszontalan anyagot. Akármennyire is érdekes és hasznos információ volt, ezek szerint nekem az maradt meg a fejemben, hogy amelyik órán hallgatóként ülök, nem pedig résztvevőként, azon "kolbásztömés" zajlik, vagyis azon csak a fejembe akarnak valami haszontalan információt zsúfolni. Szerintem sok diák így érzi magát a suliban; bemegy a tanár, rosszabb esetben monoton hangon letart egy órát, közben csomó felesleges információ elhangzik, jobb esetben kicsit élénkebb hangvétellel, visszakérdezve, felszólítva próbál beszélgetni a diákokkal, de a végeredmény ugyanaz: megtanulni valamit kényszerből, mert muszáj. Nagyon nehéz lesz úgy tanítani, hogy azt érezzék a diákok: igen, ez egy másik óra, ezen nem az agyat akarjuk tömni! Ha egyáltalán lehet. Hiszen olyan sok féle iskola van olyan sok féle tanári kultúrával. Lehet, hogy valahol a rendszer azt várja majd el tőlem, hogy "tömjem a kolbászt", mert különben kirúgnak? Vagy lehet, hogy valahol aszerint akarják majd, hogy osztályozzak, hogy a diák hogyan öltözködik? Én ezt nem akarom! Remélem rá fogok jönni az évek során, hogyan tarthatok egyszerre interaktív órát és információátadást