KPGY - a gyakorlat utolsó napja

Ma voltam utoljára a GYEK-ben gyakorlaton, bár őszintén szólva, ha nem lenne itt Abigél (és hamarosan a pici), akkor folytatnám tovább ott az önkéntes munkát, mert egészen belejöttem. Most már élveztem ott lenni, jól esett segíteni. Örömet okozott, hogy felvidíthattam másokat olyan egyszerű dolgokkal, mint hogy papírt vágunk, ragasztunk és közben beszélgetünk kicsit.

Ma Ancsival, Ádámmal és Erikával foglalkoztam, na meg próbáltam két fiút odahívni az asztalhoz, hogy ők is csináljanak valamit, de sajnos ők jobban érezték magukat a kanapén unatkozva. Ancsival jól elvoltunk, nagyon megkedveltem, aranyos lány szerintem. Bár néha kicsit elkalandozik, azért sok mindent meg tud csinálni és nagyon ügyesen, aranyosan ki tudja találni, hogy mit szeretne és hogyan szeretné.

Ádámmal még eddig nem találkoztam, talán pont Andi kérdezte, hogy odahívom-e őt magamhoz. Kaptam is a lehetőségen, és nagyon jó, hogy odahívtam, nagyon aranyos fiú. Látszik rajta, hogy zavarja a kerekesszék és az, hogy csak az egyik kezét tudja használni, meg valószínűleg szellemileg is fogyatékos kicsit. Legalábbis ahogy elmondta, hogy régen a 21-es iskolába járt, most pedig oda kell járnia a GYEK-ben iskolába, no meg hogy régen sokkal több mindent megértett, most pedig az anyukája próbálja ugyan neki elmagyarázni a dolgokat, neki viszont nem jutnak eszébe szavak, erre következtettem. Mindenesetre jó volt vele üdvözlőkártyákat csinálni, nagyon kreatív, én pl. még egyik gyereknél sem láttam olyan karácsonyfát, aminek szeme volt, vagy olyan angyalkás üdvözlőkártyát, amire az angyalkának cipőt kellett volna kivágni azért, hogy az is legyen rajta. Na meg senkinek nem jutott volna eszébe az angyalnak gyöngyből szájat csinálni. Ádámnak viszont eszébe jutott, én pedig le voltam nyűgözve tőle, hogy milyen jó, eredeti ötletei vannak. Itt látszik meg a mai iskolák tipikus szokása: mindenkit egyenlővé tenni, a karácsonyfának ne legyen szeme, hiszen az nem él, nincs szeme és nevetni sem tud. Holott nem kell, hogy mindenki uniformizált karácsonyfát csináljon. Őszintén mondom, hogy Ádámé tetszett a legjobban, nagyon nagy poén volt az a mozgó szem neki, és Ádám is nagyon örült, hogy nekem és másoknak is tetszett, amit készített. Sikerült vele kicsit beszélgetni, mesélt a családjáról, az iskoláról, a mai napjáról és arról is, hogy nem rossz a GYEK-ben lenni, de azért jobb otthon. Hasznos volt, hogy nekem is volt szerencsém kipróbálni, milyen érzés reggeltől késő délutánig ott lenni, így tudom, hogy min mennek keresztül, tudom, milyen ágyakban alszanak és hogy mit esznek, ismerem az ottani tea ízét, az ottani programokat és az általános hangulatot. Úgy gondolom, ez is hozzájárult ahhoz, hogy Ádámmal jót beszélgettünk.

A programok végére Erika is odaért. Nagyon örült nekem, elmesélte, hogy hiányolta, hogy szerdán nem voltam és hogy majd akar nekem valamit készíteni és majd elküldi, ha nem tudok többet menni. Mesélt nekem arról, hogy ki tetszik neki, beszéltünk arról, hogy Abigél hogy van és hogy ráköszönt egy fiú, ő viszont nem tudja, hogy ki volt az. Elevenemben voltam, viccelődtünk, nevettünk, jól éreztük magunkat együtt.

Bár elfáradtam a délelőtti foglalkozás végére, azért jól éreztem magam nagyon. Feltöltődtem, ami érdekes, ha az ember arra néz, hogy ez valahol mégiscsak munkavégzés (ezért is önkéntes munka a neve), de hát ilyen a jó munka: feltölt energiával, még ha fárasztó is. Nem biztos, hogy minden nap képes lennék ezt csinálni, de nagyon gondolkodom rajta, hogy én is folytassam az önkéntes munkát. Ha nem most folytatom, akkor lehet, hogy majd később visszatérek, mert őszintén jól éreztem ott magamat. Az első alkalommal idegileg teljesen kimerültem, az utolsó alkalommal teljesen feltöltődtem. Örültem, hogy nem halasztottam a gyakorlatomat, mert szegényebb lennék, ha ezt kihagytam volna. Egészen remek volt.

KPGY - negyedik felvonás: a Gyermekváros

Na ezt jó későn tettem ki, de legalább most nem követtem el ugyanazt a hibát mint legutóbb a GYEK-nél :) most még aznap (nov. 2-án) megírtam ezt a bejegyzést, csak már túl fáradt voltam, hogy át is olvassam. Így gondoltam, majd másnap átolvasom és fel is teszem a blogra, hogy ne legyen elmaradásom, azonban valahogy másképp alakult és most jutottam oda, hogy átolvassam és végre közzé is tegyem :)

Ma kivételesen a Gyermekvárosban vettem részt gyakorlaton. Hát mit ne mondjak, nem volt egyszerű dolog odatalálni! Kellett nekem a 2-es busszal jönni :) hiába voltam ott a Gyermekváros folyosójának díszítésénél, egyszerűen nem találtam oda. Vagy három embert megkérdeztem, hogy hol van, mire végre odataláltam.

Ekkor kezdődött a másik mizéria, hogy hol vannak Virágék. Természetesen senki nem tudott semmit, mindenhová elküldtek, hogy hova menjek, de sehol se azok voltak, akiket kerestem. Egyszerűen úgy éreztem, végem van, sehogy se tudok odatalálni, se telefonszámom nem volt, se információm, utólag bántott, hogy nem kérdeztem meg Virágot telefonszámról vagy arról, hogy pontosan hova kell menni a Gyermekvároson belül. Végül egyik lánynak leesett a tantusz, hogy én Virághoz jöttem, és elvitt a 3-as csoporthoz. Pedig addigra már Andit is hívtam, hogy ugyan hol vannak már Virágék, itt keringek háromnegyed órája és senki nem tud semmit, a Gyermekváros pedig hatalmasabb, mint gondoltam. A lényeg, hogy végre-valahára meglett a csapat, akiket kerestem.

Ez volt az első alkalom, hogy a Gyermekvárosba jöttem. Megdöbbentett a látvány, hogy valóban városszerű helyen laknak ezek a gyerekek, ami pedig még rosszabb, hogy ráadásul az egész olyan lepusztult, rideg. Hálát adhatok Istennek azért, hogy volt családom, aki felnevelt engem. A csoport aranyos volt, bár én nem vagyok az a nagyon rikácsolós típus alapvetően, így néha kicsit kellemetlenül éreztem magam a kiabálás közepette, a hangulat azonban alapvetően jó volt. Igazából annyira sok élmény ért ott ma engem, hogy se arra nem emlékszem, hogy hogy hívták a gyerekeket (csak egy lányra, Virágra, rá is szerintem csak azért, mert ő is Virág, mint tanárnő), sem pedig arra nem emlékszem, hogy mi volt a játékok neve, amiket játszottunk. Összességében próbáltam kedves lenni, próbáltam őket vezetni, hogy ne a veszekedés legyen az uralkodó hangnem. Virág nem akart szépen játszani, így próbáltam elmagyarázni neki, hogy miért játsszon másokkal igazságos módon. Nem ismerem, hogy az ilyen gyermekvárosi gyerekek milyen lelkületűek, vagy hogy mennyire lehet hinni a látszatnak, sem azt, hogy mit hogyan gondolnak, de remélem, valamit sikerült átadnom Virágnak. Bár talán az egész tanári hivatás ilyen... próbálod a tudásod átadni, próbálod a diákjaidat vezetni, az életre tanítani, aztán elbúcsúzol tőlük és reméled, hogy valamit megjegyeztek abból, amit te elmondtál nekik :) összességében jól éreztem magam, bár nem is tudom elképzelni, hogy azok a gyerekek hogy nőhetnek fel ott, annyira nyomasztó az a hely. Nem is gondoltam volna, hogy tényleg ilyen város szerű ez a hely, remek alkalom volt ez, hogy erre rájöjjek, annyit keringtem ott. 

KPGY - harmadik felvonás: Halloween

Múlt héten szerdán ismét a GYEK-ben tölthettem el pár órát. Most nem volt időm azonnal megírni a blogbejegyzést erről az alkalomról, mert zh-ra készültem meg beadandókat írtam ezerrel, de szerintem még abból is tanultam, hogy most kivételesen nem aznap írtam meg a reflexiómat.

Mégis mit lehet abból profitálni, hogy az ember valamit nem ír le emlékezetből azonnal? Nos, először is azt, hogy milyen rossz nem azonnal leírni a tapasztalatait. Majdnem minden nap arra gondoltam, hogy "jaj, ma se lesz időm megírni a bejegyzést, mert Lubira készülök/diskurzus elemzés zh lesz/prezentálok, mit csináljak rá/stb", és ennek fényében majdnem minden nap megpróbáltam átismételni magamnak, hogy mi is történt a GYEK-ben múlt héten szerdán. Ahogy teltek a napok, azt vettem észre, hogy egyre nehezebb felidézni az emlékeket, egyre bizonytalanabb kezdek lenni abban, hogy mi is történt; érezhetővé vált, hogy az élményem már nem friss. Ez egy nagyon nagy tapasztalat volt a számomra, hiszen eddig mindig inkább azon bosszankodtam, hogy már megint azonnal bejegyzést kell írni, miközben én hulla fáradt vagyok, mert amúgy egész nap a gyereket hurcolásztam-csitítgattam-szeretgettem-etetgettem-sétáltattam etc. Valójában azonban ilyenkor jön rá az ember, hogy még ha fárasztó is, hosszú távon sokkal jobb azonnal megírni azt a bejegyzést. Az élmény akkor még friss, és valahol az ember fel is dolgozza az ott látottakat, ha kiírja magából részletesen az érzéseit, a tapasztalatait, emlékeit. A másik oldala pedig szintén üdvös: ha azonnal kész a feladat, már nem nyomasztó többé, hogy még mindig azt az estét kell vissza-visszajátszanom magamnak zuhanyzás közben, pusztán azért, hogy majd később biztosan emlékezzek rá. Csak magamnak teszek jót, ha minél hamarabb leírom a gyakorlaton tapasztaltakat.

No de jöjjenek is azok az élmények.

Az első feladat, amit a gyerekekkel csináltunk, az a fültisztító pálcikás őszi fa készítése volt. Ugye ez abból állt, hogy kellett rajzolni egy csupasz fát, amire aztán fültisztító pálcikával és festékkel lényegében leveleket festettünk. Ez az őszi fa volt egy papírképkeretben. Már talán kicsit megszokásból is mentem Benihez, meg ott volt Tündi is, nekik segítettem a fát elkészíteni. Elsősorban Benivel foglalkoztam, hiszen Tündi magától is tudott pöttyözni, de ugye mivel Beninek ez sem ment magától, így inkább neki nyújtottam ehhez segítő kezet. Tündit még nem nagyon ismertem, igazából most volt az első alkalom, hogy vele foglalkoztam, ezért próbáltam belőni az ő személyiségét és határait is valahova. Ugye hallottam már korábban Tóth Noémitől, hogy Tündi sokszor lehülyézte magát és hogy sokszor csak inkább húzódzkodott a teljesítés elől mondván, hogy ő hülye hozzá, ezért próbáltam rávenni, hogy rajzoljon fát magának. Ez azonban nem igazán akart sikerülni. Próbáltam biztatni, hogy jaj, biztosan szép fát tud rajzolni (hiszen az enyém aztán olyan csúnya lett, hogy olyan fát emberiség szerintem még nem látott), próbálja meg aztán ha nem sikerül, akkor majd segítek. Ő azonban nagyon bátran kijelentette, hogy ő olyan fát nem tud rajzolni, mint amilyet én. Utólag kiderült, hogy ő egészen másképpen gondolkodott, mint én: ő azt akarta kifejezni, hogy ő pont olyan fát szeretne, mint amilyet én Beninek rajzoltam, és arra szeretne megkérni, hogy olyan fát készítsek neki is. Nem tudom, hogy valóban nem tudta-e volna olyanra megrajzolni, hiszen nem ismerem Tündi képességeit, de úgy éreztem, hogy bár próbáltam inkább rávenni, hogy csinálja meg magának, ez mégsem sikerült. Nem tudom, hogy azért-e, mert valóban nem képes rá vagy azért, mert csak szimplán most nem volt kedve hozzá. Bízom benne, hogy jól csináltam.

Benivel most valahogy jobban ment az együttműködés, mint elsőre, talán azért is, mert kicsit azóta belejöttem a dolgokba. Jobban kellene hallgatnom az első megérzéseimre, mert úgy érzem, hogy most is talált. Első GYEK-es találkozásunkkor úgy éreztem a foglalkozás végére, hogy Beni elunta a színezést, azonban nem tudtam, hogy ez valóban így van-e vagy csak beképzelem magamnak és csak szimplán nem tudok vele kommunikálni, de múlt héten megláttam, hogy igenis jól gondolom. A fát is mikor befejeztük, ugyanazt láttam rajta, mint első alkalommal (többek között az első alkalom miatt feltételeztem azt is, hogy befejezettnek tekinti a fát, hiszen látszott rajta, hogy nem akarja tovább csinálni). Amikor azonban új feladatot vittem oda neki, az megint lelkesítette, megint láttam, hogy örül neki. Ez engem is megvidámított, energiával töltött el, hogy képes vagyok vele szót érteni, még akkor is, ha nem tud beszélni, a színeket is csak mutatni tudja és fogni kell a kezét ahhoz, hogy valamennyire rajzolni tudjon. Aztán Tóth Noémi lepasszolta előlem Benit, pedig szívesen foglalkoztam volna vele. De ő ragaszkodott hozzá, hogy Beni vele készítse el a madárijesztőt, így átengedtem ezt a feladatot neki és elbúcsúztam Benitől.

Ezt követően nem igazán találtam a helyemet, úgy éreztem, mindenki mindenhol ott van, csak egy társaság ült ott önkéntes nélkül, így odaültem hozzájuk, nevezetesen Ancsihoz, Erikához és két fiúhoz, akikkel még személyesen nem foglalkoztam, így a nevüket se tudtam és még most se tudom, mert annyira nehéz volt annyi felé koncentrálni, hogy elfelejtettem megkérdezni a nevüket. Ancsi panaszkodott, hogy elrontotta az egyik színezőt, és megkért, hogy javítsam ki neki, így azzal foglalkoztam onnantól kezdve. Közben beszélgettem is velük, Erikával beszéltünk fiúügyekről is, aztán végül elmeséltem, hogyan ismerkedtem meg Bencével, a férjemmel és hogyan házasodtunk össze. Mutattam egy képet Abigélről is és magamról menyasszonyi ruhában, úgyhogy úgy éreztem, kicsit sikerült közelebb kerülnöm hozzájuk. Kezdem érteni mit jelent tanárként szembesülni azzal, hogy szakadék van közted és a gyerekek között, és kezdem érteni annak a jelentőségét, hogy az ember megtalálja a a módját annak, hogy a gyerek(ek)hez emberileg közelebb kerüljön. Fontos azt meglátni, hogy hogyan ismerkedjek meg velük úgy, hogy közben a tekintélyem megmarad, magyarán hogy mégse egy piszkálható havernak tekintsenek, de valahol ne is nézzenek rám úgy, mint aki másik bolygóról érkezett.

Az este úgy elszállt, mintha sosem lett volna, és most is nagyon jól éreztem magam. Örülök, hogy nem halasztottam a tárgy elvégzését, mert kár lett volna ilyen élményeket későbbre halasztani.