Múlt héten szerdán ismét a GYEK-ben tölthettem el pár órát. Most nem volt időm azonnal megírni a blogbejegyzést erről az alkalomról, mert zh-ra készültem meg beadandókat írtam ezerrel, de szerintem még abból is tanultam, hogy most kivételesen nem aznap írtam meg a reflexiómat.
Mégis mit lehet abból profitálni, hogy az ember valamit nem ír le emlékezetből azonnal? Nos, először is azt, hogy milyen rossz nem azonnal leírni a tapasztalatait. Majdnem minden nap arra gondoltam, hogy "jaj, ma se lesz időm megírni a bejegyzést, mert Lubira készülök/diskurzus elemzés zh lesz/prezentálok, mit csináljak rá/stb", és ennek fényében majdnem minden nap megpróbáltam átismételni magamnak, hogy mi is történt a GYEK-ben múlt héten szerdán. Ahogy teltek a napok, azt vettem észre, hogy egyre nehezebb felidézni az emlékeket, egyre bizonytalanabb kezdek lenni abban, hogy mi is történt; érezhetővé vált, hogy az élményem már nem friss. Ez egy nagyon nagy tapasztalat volt a számomra, hiszen eddig mindig inkább azon bosszankodtam, hogy már megint azonnal bejegyzést kell írni, miközben én hulla fáradt vagyok, mert amúgy egész nap a gyereket hurcolásztam-csitítgattam-szeretgettem-etetgettem-sétáltattam etc. Valójában azonban ilyenkor jön rá az ember, hogy még ha fárasztó is, hosszú távon sokkal jobb azonnal megírni azt a bejegyzést. Az élmény akkor még friss, és valahol az ember fel is dolgozza az ott látottakat, ha kiírja magából részletesen az érzéseit, a tapasztalatait, emlékeit. A másik oldala pedig szintén üdvös: ha azonnal kész a feladat, már nem nyomasztó többé, hogy még mindig azt az estét kell vissza-visszajátszanom magamnak zuhanyzás közben, pusztán azért, hogy majd később biztosan emlékezzek rá. Csak magamnak teszek jót, ha minél hamarabb leírom a gyakorlaton tapasztaltakat.
No de jöjjenek is azok az élmények.
Az első feladat, amit a gyerekekkel csináltunk, az a fültisztító pálcikás őszi fa készítése volt. Ugye ez abból állt, hogy kellett rajzolni egy csupasz fát, amire aztán fültisztító pálcikával és festékkel lényegében leveleket festettünk. Ez az őszi fa volt egy papírképkeretben. Már talán kicsit megszokásból is mentem Benihez, meg ott volt Tündi is, nekik segítettem a fát elkészíteni. Elsősorban Benivel foglalkoztam, hiszen Tündi magától is tudott pöttyözni, de ugye mivel Beninek ez sem ment magától, így inkább neki nyújtottam ehhez segítő kezet. Tündit még nem nagyon ismertem, igazából most volt az első alkalom, hogy vele foglalkoztam, ezért próbáltam belőni az ő személyiségét és határait is valahova. Ugye hallottam már korábban Tóth Noémitől, hogy Tündi sokszor lehülyézte magát és hogy sokszor csak inkább húzódzkodott a teljesítés elől mondván, hogy ő hülye hozzá, ezért próbáltam rávenni, hogy rajzoljon fát magának. Ez azonban nem igazán akart sikerülni. Próbáltam biztatni, hogy jaj, biztosan szép fát tud rajzolni (hiszen az enyém aztán olyan csúnya lett, hogy olyan fát emberiség szerintem még nem látott), próbálja meg aztán ha nem sikerül, akkor majd segítek. Ő azonban nagyon bátran kijelentette, hogy ő olyan fát nem tud rajzolni, mint amilyet én. Utólag kiderült, hogy ő egészen másképpen gondolkodott, mint én: ő azt akarta kifejezni, hogy ő pont olyan fát szeretne, mint amilyet én Beninek rajzoltam, és arra szeretne megkérni, hogy olyan fát készítsek neki is. Nem tudom, hogy valóban nem tudta-e volna olyanra megrajzolni, hiszen nem ismerem Tündi képességeit, de úgy éreztem, hogy bár próbáltam inkább rávenni, hogy csinálja meg magának, ez mégsem sikerült. Nem tudom, hogy azért-e, mert valóban nem képes rá vagy azért, mert csak szimplán most nem volt kedve hozzá. Bízom benne, hogy jól csináltam.
Benivel most valahogy jobban ment az együttműködés, mint elsőre, talán azért is, mert kicsit azóta belejöttem a dolgokba. Jobban kellene hallgatnom az első megérzéseimre, mert úgy érzem, hogy most is talált. Első GYEK-es találkozásunkkor úgy éreztem a foglalkozás végére, hogy Beni elunta a színezést, azonban nem tudtam, hogy ez valóban így van-e vagy csak beképzelem magamnak és csak szimplán nem tudok vele kommunikálni, de múlt héten megláttam, hogy igenis jól gondolom. A fát is mikor befejeztük, ugyanazt láttam rajta, mint első alkalommal (többek között az első alkalom miatt feltételeztem azt is, hogy befejezettnek tekinti a fát, hiszen látszott rajta, hogy nem akarja tovább csinálni). Amikor azonban új feladatot vittem oda neki, az megint lelkesítette, megint láttam, hogy örül neki. Ez engem is megvidámított, energiával töltött el, hogy képes vagyok vele szót érteni, még akkor is, ha nem tud beszélni, a színeket is csak mutatni tudja és fogni kell a kezét ahhoz, hogy valamennyire rajzolni tudjon. Aztán Tóth Noémi lepasszolta előlem Benit, pedig szívesen foglalkoztam volna vele. De ő ragaszkodott hozzá, hogy Beni vele készítse el a madárijesztőt, így átengedtem ezt a feladatot neki és elbúcsúztam Benitől.
Ezt követően nem igazán találtam a helyemet, úgy éreztem, mindenki mindenhol ott van, csak egy társaság ült ott önkéntes nélkül, így odaültem hozzájuk, nevezetesen Ancsihoz, Erikához és két fiúhoz, akikkel még személyesen nem foglalkoztam, így a nevüket se tudtam és még most se tudom, mert annyira nehéz volt annyi felé koncentrálni, hogy elfelejtettem megkérdezni a nevüket. Ancsi panaszkodott, hogy elrontotta az egyik színezőt, és megkért, hogy javítsam ki neki, így azzal foglalkoztam onnantól kezdve. Közben beszélgettem is velük, Erikával beszéltünk fiúügyekről is, aztán végül elmeséltem, hogyan ismerkedtem meg Bencével, a férjemmel és hogyan házasodtunk össze. Mutattam egy képet Abigélről is és magamról menyasszonyi ruhában, úgyhogy úgy éreztem, kicsit sikerült közelebb kerülnöm hozzájuk. Kezdem érteni mit jelent tanárként szembesülni azzal, hogy szakadék van közted és a gyerekek között, és kezdem érteni annak a jelentőségét, hogy az ember megtalálja a a módját annak, hogy a gyerek(ek)hez emberileg közelebb kerüljön. Fontos azt meglátni, hogy hogyan ismerkedjek meg velük úgy, hogy közben a tekintélyem megmarad, magyarán hogy mégse egy piszkálható havernak tekintsenek, de valahol ne is nézzenek rám úgy, mint aki másik bolygóról érkezett.
Az este úgy elszállt, mintha sosem lett volna, és most is nagyon jól éreztem magam. Örülök, hogy nem halasztottam a tárgy elvégzését, mert kár lett volna ilyen élményeket későbbre halasztani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése