KPGY - negyedik felvonás: a Gyermekváros

Na ezt jó későn tettem ki, de legalább most nem követtem el ugyanazt a hibát mint legutóbb a GYEK-nél :) most még aznap (nov. 2-án) megírtam ezt a bejegyzést, csak már túl fáradt voltam, hogy át is olvassam. Így gondoltam, majd másnap átolvasom és fel is teszem a blogra, hogy ne legyen elmaradásom, azonban valahogy másképp alakult és most jutottam oda, hogy átolvassam és végre közzé is tegyem :)

Ma kivételesen a Gyermekvárosban vettem részt gyakorlaton. Hát mit ne mondjak, nem volt egyszerű dolog odatalálni! Kellett nekem a 2-es busszal jönni :) hiába voltam ott a Gyermekváros folyosójának díszítésénél, egyszerűen nem találtam oda. Vagy három embert megkérdeztem, hogy hol van, mire végre odataláltam.

Ekkor kezdődött a másik mizéria, hogy hol vannak Virágék. Természetesen senki nem tudott semmit, mindenhová elküldtek, hogy hova menjek, de sehol se azok voltak, akiket kerestem. Egyszerűen úgy éreztem, végem van, sehogy se tudok odatalálni, se telefonszámom nem volt, se információm, utólag bántott, hogy nem kérdeztem meg Virágot telefonszámról vagy arról, hogy pontosan hova kell menni a Gyermekvároson belül. Végül egyik lánynak leesett a tantusz, hogy én Virághoz jöttem, és elvitt a 3-as csoporthoz. Pedig addigra már Andit is hívtam, hogy ugyan hol vannak már Virágék, itt keringek háromnegyed órája és senki nem tud semmit, a Gyermekváros pedig hatalmasabb, mint gondoltam. A lényeg, hogy végre-valahára meglett a csapat, akiket kerestem.

Ez volt az első alkalom, hogy a Gyermekvárosba jöttem. Megdöbbentett a látvány, hogy valóban városszerű helyen laknak ezek a gyerekek, ami pedig még rosszabb, hogy ráadásul az egész olyan lepusztult, rideg. Hálát adhatok Istennek azért, hogy volt családom, aki felnevelt engem. A csoport aranyos volt, bár én nem vagyok az a nagyon rikácsolós típus alapvetően, így néha kicsit kellemetlenül éreztem magam a kiabálás közepette, a hangulat azonban alapvetően jó volt. Igazából annyira sok élmény ért ott ma engem, hogy se arra nem emlékszem, hogy hogy hívták a gyerekeket (csak egy lányra, Virágra, rá is szerintem csak azért, mert ő is Virág, mint tanárnő), sem pedig arra nem emlékszem, hogy mi volt a játékok neve, amiket játszottunk. Összességében próbáltam kedves lenni, próbáltam őket vezetni, hogy ne a veszekedés legyen az uralkodó hangnem. Virág nem akart szépen játszani, így próbáltam elmagyarázni neki, hogy miért játsszon másokkal igazságos módon. Nem ismerem, hogy az ilyen gyermekvárosi gyerekek milyen lelkületűek, vagy hogy mennyire lehet hinni a látszatnak, sem azt, hogy mit hogyan gondolnak, de remélem, valamit sikerült átadnom Virágnak. Bár talán az egész tanári hivatás ilyen... próbálod a tudásod átadni, próbálod a diákjaidat vezetni, az életre tanítani, aztán elbúcsúzol tőlük és reméled, hogy valamit megjegyeztek abból, amit te elmondtál nekik :) összességében jól éreztem magam, bár nem is tudom elképzelni, hogy azok a gyerekek hogy nőhetnek fel ott, annyira nyomasztó az a hely. Nem is gondoltam volna, hogy tényleg ilyen város szerű ez a hely, remek alkalom volt ez, hogy erre rájöjjek, annyit keringtem ott.