2016. november 25., péntek

KPGY - a gyakorlat utolsó napja

Ma voltam utoljára a GYEK-ben gyakorlaton, bár őszintén szólva, ha nem lenne itt Abigél (és hamarosan a pici), akkor folytatnám tovább ott az önkéntes munkát, mert egészen belejöttem. Most már élveztem ott lenni, jól esett segíteni. Örömet okozott, hogy felvidíthattam másokat olyan egyszerű dolgokkal, mint hogy papírt vágunk, ragasztunk és közben beszélgetünk kicsit.

Ma Ancsival, Ádámmal és Erikával foglalkoztam, na meg próbáltam két fiút odahívni az asztalhoz, hogy ők is csináljanak valamit, de sajnos ők jobban érezték magukat a kanapén unatkozva. Ancsival jól elvoltunk, nagyon megkedveltem, aranyos lány szerintem. Bár néha kicsit elkalandozik, azért sok mindent meg tud csinálni és nagyon ügyesen, aranyosan ki tudja találni, hogy mit szeretne és hogyan szeretné.

Ádámmal még eddig nem találkoztam, talán pont Andi kérdezte, hogy odahívom-e őt magamhoz. Kaptam is a lehetőségen, és nagyon jó, hogy odahívtam, nagyon aranyos fiú. Látszik rajta, hogy zavarja a kerekesszék és az, hogy csak az egyik kezét tudja használni, meg valószínűleg szellemileg is fogyatékos kicsit. Legalábbis ahogy elmondta, hogy régen a 21-es iskolába járt, most pedig oda kell járnia a GYEK-ben iskolába, no meg hogy régen sokkal több mindent megértett, most pedig az anyukája próbálja ugyan neki elmagyarázni a dolgokat, neki viszont nem jutnak eszébe szavak, erre következtettem. Mindenesetre jó volt vele üdvözlőkártyákat csinálni, nagyon kreatív, én pl. még egyik gyereknél sem láttam olyan karácsonyfát, aminek szeme volt, vagy olyan angyalkás üdvözlőkártyát, amire az angyalkának cipőt kellett volna kivágni azért, hogy az is legyen rajta. Na meg senkinek nem jutott volna eszébe az angyalnak gyöngyből szájat csinálni. Ádámnak viszont eszébe jutott, én pedig le voltam nyűgözve tőle, hogy milyen jó, eredeti ötletei vannak. Itt látszik meg a mai iskolák tipikus szokása: mindenkit egyenlővé tenni, a karácsonyfának ne legyen szeme, hiszen az nem él, nincs szeme és nevetni sem tud. Holott nem kell, hogy mindenki uniformizált karácsonyfát csináljon. Őszintén mondom, hogy Ádámé tetszett a legjobban, nagyon nagy poén volt az a mozgó szem neki, és Ádám is nagyon örült, hogy nekem és másoknak is tetszett, amit készített. Sikerült vele kicsit beszélgetni, mesélt a családjáról, az iskoláról, a mai napjáról és arról is, hogy nem rossz a GYEK-ben lenni, de azért jobb otthon. Hasznos volt, hogy nekem is volt szerencsém kipróbálni, milyen érzés reggeltől késő délutánig ott lenni, így tudom, hogy min mennek keresztül, tudom, milyen ágyakban alszanak és hogy mit esznek, ismerem az ottani tea ízét, az ottani programokat és az általános hangulatot. Úgy gondolom, ez is hozzájárult ahhoz, hogy Ádámmal jót beszélgettünk.

A programok végére Erika is odaért. Nagyon örült nekem, elmesélte, hogy hiányolta, hogy szerdán nem voltam és hogy majd akar nekem valamit készíteni és majd elküldi, ha nem tudok többet menni. Mesélt nekem arról, hogy ki tetszik neki, beszéltünk arról, hogy Abigél hogy van és hogy ráköszönt egy fiú, ő viszont nem tudja, hogy ki volt az. Elevenemben voltam, viccelődtünk, nevettünk, jól éreztük magunkat együtt.

Bár elfáradtam a délelőtti foglalkozás végére, azért jól éreztem magam nagyon. Feltöltődtem, ami érdekes, ha az ember arra néz, hogy ez valahol mégiscsak munkavégzés (ezért is önkéntes munka a neve), de hát ilyen a jó munka: feltölt energiával, még ha fárasztó is. Nem biztos, hogy minden nap képes lennék ezt csinálni, de nagyon gondolkodom rajta, hogy én is folytassam az önkéntes munkát. Ha nem most folytatom, akkor lehet, hogy majd később visszatérek, mert őszintén jól éreztem ott magamat. Az első alkalommal idegileg teljesen kimerültem, az utolsó alkalommal teljesen feltöltődtem. Örültem, hogy nem halasztottam a gyakorlatomat, mert szegényebb lennék, ha ezt kihagytam volna. Egészen remek volt.

2016. november 12., szombat

KPGY - negyedik felvonás: a Gyermekváros

Na ezt jó későn tettem ki, de legalább most nem követtem el ugyanazt a hibát mint legutóbb a GYEK-nél :) most még aznap (nov. 2-án) megírtam ezt a bejegyzést, csak már túl fáradt voltam, hogy át is olvassam. Így gondoltam, majd másnap átolvasom és fel is teszem a blogra, hogy ne legyen elmaradásom, azonban valahogy másképp alakult és most jutottam oda, hogy átolvassam és végre közzé is tegyem :)

Ma kivételesen a Gyermekvárosban vettem részt gyakorlaton. Hát mit ne mondjak, nem volt egyszerű dolog odatalálni! Kellett nekem a 2-es busszal jönni :) hiába voltam ott a Gyermekváros folyosójának díszítésénél, egyszerűen nem találtam oda. Vagy három embert megkérdeztem, hogy hol van, mire végre odataláltam.

Ekkor kezdődött a másik mizéria, hogy hol vannak Virágék. Természetesen senki nem tudott semmit, mindenhová elküldtek, hogy hova menjek, de sehol se azok voltak, akiket kerestem. Egyszerűen úgy éreztem, végem van, sehogy se tudok odatalálni, se telefonszámom nem volt, se információm, utólag bántott, hogy nem kérdeztem meg Virágot telefonszámról vagy arról, hogy pontosan hova kell menni a Gyermekvároson belül. Végül egyik lánynak leesett a tantusz, hogy én Virághoz jöttem, és elvitt a 3-as csoporthoz. Pedig addigra már Andit is hívtam, hogy ugyan hol vannak már Virágék, itt keringek háromnegyed órája és senki nem tud semmit, a Gyermekváros pedig hatalmasabb, mint gondoltam. A lényeg, hogy végre-valahára meglett a csapat, akiket kerestem.

Ez volt az első alkalom, hogy a Gyermekvárosba jöttem. Megdöbbentett a látvány, hogy valóban városszerű helyen laknak ezek a gyerekek, ami pedig még rosszabb, hogy ráadásul az egész olyan lepusztult, rideg. Hálát adhatok Istennek azért, hogy volt családom, aki felnevelt engem. A csoport aranyos volt, bár én nem vagyok az a nagyon rikácsolós típus alapvetően, így néha kicsit kellemetlenül éreztem magam a kiabálás közepette, a hangulat azonban alapvetően jó volt. Igazából annyira sok élmény ért ott ma engem, hogy se arra nem emlékszem, hogy hogy hívták a gyerekeket (csak egy lányra, Virágra, rá is szerintem csak azért, mert ő is Virág, mint tanárnő), sem pedig arra nem emlékszem, hogy mi volt a játékok neve, amiket játszottunk. Összességében próbáltam kedves lenni, próbáltam őket vezetni, hogy ne a veszekedés legyen az uralkodó hangnem. Virág nem akart szépen játszani, így próbáltam elmagyarázni neki, hogy miért játsszon másokkal igazságos módon. Nem ismerem, hogy az ilyen gyermekvárosi gyerekek milyen lelkületűek, vagy hogy mennyire lehet hinni a látszatnak, sem azt, hogy mit hogyan gondolnak, de remélem, valamit sikerült átadnom Virágnak. Bár talán az egész tanári hivatás ilyen... próbálod a tudásod átadni, próbálod a diákjaidat vezetni, az életre tanítani, aztán elbúcsúzol tőlük és reméled, hogy valamit megjegyeztek abból, amit te elmondtál nekik :) összességében jól éreztem magam, bár nem is tudom elképzelni, hogy azok a gyerekek hogy nőhetnek fel ott, annyira nyomasztó az a hely. Nem is gondoltam volna, hogy tényleg ilyen város szerű ez a hely, remek alkalom volt ez, hogy erre rájöjjek, annyit keringtem ott. 

2016. november 2., szerda

KPGY - harmadik felvonás: Halloween

Múlt héten szerdán ismét a GYEK-ben tölthettem el pár órát. Most nem volt időm azonnal megírni a blogbejegyzést erről az alkalomról, mert zh-ra készültem meg beadandókat írtam ezerrel, de szerintem még abból is tanultam, hogy most kivételesen nem aznap írtam meg a reflexiómat.

Mégis mit lehet abból profitálni, hogy az ember valamit nem ír le emlékezetből azonnal? Nos, először is azt, hogy milyen rossz nem azonnal leírni a tapasztalatait. Majdnem minden nap arra gondoltam, hogy "jaj, ma se lesz időm megírni a bejegyzést, mert Lubira készülök/diskurzus elemzés zh lesz/prezentálok, mit csináljak rá/stb", és ennek fényében majdnem minden nap megpróbáltam átismételni magamnak, hogy mi is történt a GYEK-ben múlt héten szerdán. Ahogy teltek a napok, azt vettem észre, hogy egyre nehezebb felidézni az emlékeket, egyre bizonytalanabb kezdek lenni abban, hogy mi is történt; érezhetővé vált, hogy az élményem már nem friss. Ez egy nagyon nagy tapasztalat volt a számomra, hiszen eddig mindig inkább azon bosszankodtam, hogy már megint azonnal bejegyzést kell írni, miközben én hulla fáradt vagyok, mert amúgy egész nap a gyereket hurcolásztam-csitítgattam-szeretgettem-etetgettem-sétáltattam etc. Valójában azonban ilyenkor jön rá az ember, hogy még ha fárasztó is, hosszú távon sokkal jobb azonnal megírni azt a bejegyzést. Az élmény akkor még friss, és valahol az ember fel is dolgozza az ott látottakat, ha kiírja magából részletesen az érzéseit, a tapasztalatait, emlékeit. A másik oldala pedig szintén üdvös: ha azonnal kész a feladat, már nem nyomasztó többé, hogy még mindig azt az estét kell vissza-visszajátszanom magamnak zuhanyzás közben, pusztán azért, hogy majd később biztosan emlékezzek rá. Csak magamnak teszek jót, ha minél hamarabb leírom a gyakorlaton tapasztaltakat.

No de jöjjenek is azok az élmények.

Az első feladat, amit a gyerekekkel csináltunk, az a fültisztító pálcikás őszi fa készítése volt. Ugye ez abból állt, hogy kellett rajzolni egy csupasz fát, amire aztán fültisztító pálcikával és festékkel lényegében leveleket festettünk. Ez az őszi fa volt egy papírképkeretben. Már talán kicsit megszokásból is mentem Benihez, meg ott volt Tündi is, nekik segítettem a fát elkészíteni. Elsősorban Benivel foglalkoztam, hiszen Tündi magától is tudott pöttyözni, de ugye mivel Beninek ez sem ment magától, így inkább neki nyújtottam ehhez segítő kezet. Tündit még nem nagyon ismertem, igazából most volt az első alkalom, hogy vele foglalkoztam, ezért próbáltam belőni az ő személyiségét és határait is valahova. Ugye hallottam már korábban Tóth Noémitől, hogy Tündi sokszor lehülyézte magát és hogy sokszor csak inkább húzódzkodott a teljesítés elől mondván, hogy ő hülye hozzá, ezért próbáltam rávenni, hogy rajzoljon fát magának. Ez azonban nem igazán akart sikerülni. Próbáltam biztatni, hogy jaj, biztosan szép fát tud rajzolni (hiszen az enyém aztán olyan csúnya lett, hogy olyan fát emberiség szerintem még nem látott), próbálja meg aztán ha nem sikerül, akkor majd segítek. Ő azonban nagyon bátran kijelentette, hogy ő olyan fát nem tud rajzolni, mint amilyet én. Utólag kiderült, hogy ő egészen másképpen gondolkodott, mint én: ő azt akarta kifejezni, hogy ő pont olyan fát szeretne, mint amilyet én Beninek rajzoltam, és arra szeretne megkérni, hogy olyan fát készítsek neki is. Nem tudom, hogy valóban nem tudta-e volna olyanra megrajzolni, hiszen nem ismerem Tündi képességeit, de úgy éreztem, hogy bár próbáltam inkább rávenni, hogy csinálja meg magának, ez mégsem sikerült. Nem tudom, hogy azért-e, mert valóban nem képes rá vagy azért, mert csak szimplán most nem volt kedve hozzá. Bízom benne, hogy jól csináltam.

Benivel most valahogy jobban ment az együttműködés, mint elsőre, talán azért is, mert kicsit azóta belejöttem a dolgokba. Jobban kellene hallgatnom az első megérzéseimre, mert úgy érzem, hogy most is talált. Első GYEK-es találkozásunkkor úgy éreztem a foglalkozás végére, hogy Beni elunta a színezést, azonban nem tudtam, hogy ez valóban így van-e vagy csak beképzelem magamnak és csak szimplán nem tudok vele kommunikálni, de múlt héten megláttam, hogy igenis jól gondolom. A fát is mikor befejeztük, ugyanazt láttam rajta, mint első alkalommal (többek között az első alkalom miatt feltételeztem azt is, hogy befejezettnek tekinti a fát, hiszen látszott rajta, hogy nem akarja tovább csinálni). Amikor azonban új feladatot vittem oda neki, az megint lelkesítette, megint láttam, hogy örül neki. Ez engem is megvidámított, energiával töltött el, hogy képes vagyok vele szót érteni, még akkor is, ha nem tud beszélni, a színeket is csak mutatni tudja és fogni kell a kezét ahhoz, hogy valamennyire rajzolni tudjon. Aztán Tóth Noémi lepasszolta előlem Benit, pedig szívesen foglalkoztam volna vele. De ő ragaszkodott hozzá, hogy Beni vele készítse el a madárijesztőt, így átengedtem ezt a feladatot neki és elbúcsúztam Benitől.

Ezt követően nem igazán találtam a helyemet, úgy éreztem, mindenki mindenhol ott van, csak egy társaság ült ott önkéntes nélkül, így odaültem hozzájuk, nevezetesen Ancsihoz, Erikához és két fiúhoz, akikkel még személyesen nem foglalkoztam, így a nevüket se tudtam és még most se tudom, mert annyira nehéz volt annyi felé koncentrálni, hogy elfelejtettem megkérdezni a nevüket. Ancsi panaszkodott, hogy elrontotta az egyik színezőt, és megkért, hogy javítsam ki neki, így azzal foglalkoztam onnantól kezdve. Közben beszélgettem is velük, Erikával beszéltünk fiúügyekről is, aztán végül elmeséltem, hogyan ismerkedtem meg Bencével, a férjemmel és hogyan házasodtunk össze. Mutattam egy képet Abigélről is és magamról menyasszonyi ruhában, úgyhogy úgy éreztem, kicsit sikerült közelebb kerülnöm hozzájuk. Kezdem érteni mit jelent tanárként szembesülni azzal, hogy szakadék van közted és a gyerekek között, és kezdem érteni annak a jelentőségét, hogy az ember megtalálja a a módját annak, hogy a gyerek(ek)hez emberileg közelebb kerüljön. Fontos azt meglátni, hogy hogyan ismerkedjek meg velük úgy, hogy közben a tekintélyem megmarad, magyarán hogy mégse egy piszkálható havernak tekintsenek, de valahol ne is nézzenek rám úgy, mint aki másik bolygóról érkezett.

Az este úgy elszállt, mintha sosem lett volna, és most is nagyon jól éreztem magam. Örülök, hogy nem halasztottam a tárgy elvégzését, mert kár lett volna ilyen élményeket későbbre halasztani.

2016. október 14., péntek

KPGY - halloweeni buli (2016.10.14)

Ma ahelyett, hogy a GYEK-be mentünk volna, az egyetemen készültünk halloweeni dekorációval a gyermekvárosiak számára meglepetés gyanánt. Eképpen utunkat az egyetemen kezdtük, majd a Gyermekvárosban fejeztük be.

Az egyetemre halálosan fáradtan érkeztem, mivel szinte egész éjszaka semmit nem aludtam, mert Abigél most kivételesen nagyon nehezen aludt. Teljesen ki voltam merülve, nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy ugyan mit fogok én ott magammal kezdeni, másra számítottam, mint ami ott engem várt. A készülő díszek nagyon ötletesek voltak, nagyon jól néztek ki, és a hangulat is remek volt. A zene kifejezetten feldobta a vagdosást és ragasztást, pláne még a többiek vidámsága. A kávé is jól esett, úgyhogy jó érzésekkel indultam át a Gyermekvárosba. Itt a díszítést először kicsit nehézkesen kezdtem meg, nem is nagyon tudtam, hogy hova is álljak, mi is lenne a feladatom... valahogy minden csoportmunkába így kezdek bele, mivel középiskolában a 8 év alatt körülbelül 6 éven keresztül semmi beleszólási jogom nem volt a csoportos feladatokba, mert nem akkora szám volt, mint a többieknek. A Gyermekvárosban azonban végül mégis felengedtem, és elkezdtem tényleg szívvel dekorálni.

A mai délelőtt több szempontból is hasznos volt a számomra. Ami legszembetűnőbb haszna volt, az a jó kedv és az energia, amit a fáradtság ellenére a mai gyakorlat kihozott belőlem. Kicsit kiszakadtam az állandó Halász Judit hallgatásból és babás beszédből, és ismét egyetemistának érezhettem magam.

Ám nem csak személyes, pillanatnyi haszna volt annak a mai délelőttnek, hanem maradandó is, amit a hivatásomhoz tudok kapcsolni.

Ma megértettem, hogy egy elsőre unalmasnak tűnő dologból is ki lehet hozni valami olyat, amitől az embernek - még ha nem is volt - lesz energiája és sokkal vidámabban tér haza vagy lép tovább a napjában. Ma is azt gondoltam, hogy unalmas, szürke, egyhangú lesz a dekorációk készítése, és már előre féltem attól, hogy majd biztos meg kell játszanom a jó kedvet, ami egyáltalán nem volt. Végül azonban semmit nem kellett megjátszanom, mert megjött a vidámság és az energia, ami annyira hiányzott előtte. Más szavakkal tehát úgy is mondhatnánk, hogy ma rájöttem, hogy szemléletváltásra van szükségem bizonyos területeken. Egy tanóráról a diákok többségének az juthat eszébe, hogy 45 percnyi unatkozás (persze ez alól kivételnek számítanak azok a tárgyak, amik a diákot alapból érdeklik). Holott nem az unalomról kellene, hogy szóljon az iskola, hanem valahol arról, hogy az új ismeretek előrelendítsék az embert. Ez pedig - véleményem szerint - kapcsolódik ahhoz a problémához is, hogy ma már szinte maga a tanár sem tudja, hogy az adott anyagrészt ugyan miért kellene a diáknak tudnia, csak szimplán számon kéri tőle, mert "benne van a tantervben, le kell adni és számon kell kérni". Fontos lenne, hogy tanárként később majd én is elgondolkozzam arról, hogy az óráimat hogyan tudnám másképpen tartani, mint amihez a diákok szoktak. Persze tudom, hogy vannak dolgok, amik nem működőképesek, vagy szinte kivitelezhetetlenek, de a nyelvtanulás területén elképesztően fontos lenne egy másféle tanítási módszer, mint amilyennel általában ma egy diák találkozik.

Számomra ez volt a mai nap tanulsága.

2016. szeptember 28., szerda

KPGY - Második felvonás (2016.09.28.)

Nos, tegnap ismét eljutottam a GYEK-be, hogy a közösségi pedagógiai gyakorlatomat végezhessem.

Most kifejezettem jól éreztem magam, nem voltam olyan halálosan fáradt, mint az első alkalom végére. Talán azért is van ez, mert mindig a párom altatja Abigélt, így nem idegesítettem magam afelől, hogy a babám jól van-e, mennyire lehet már éhes stb. Tudtam, hogy mielőtt elindultam, megetettem és aludt is, így nyugodt szívvel hagyhattam az apjára, aki, miután hazaértem, arról számolt be, hogy valóban semmi gond nem volt itthon, Abigél nagyon nyugodtan elvolt, és nyugodtan aludt el. Ennek nagyon örültem.

A gyakorlat során először most Klárival foglalkoztam. Sajnálom azt a lányt, hiszen egyébként olyan szép, szomorú, hogy ilyen mértékben szellemi fogyatékos. Aminek viszont nagyon örültem, az az, hogy megnyílt nekem és elkezdett beszélni. A legutóbbi foglalkozás alkalmával Szandi volt vele, és láttam, hogy még nagyon új volt neki az a sok ember (mármint Klárinak persze), és ezért nem beszélt. Éppen ezért nagyon örültem, hogy most viszont már megnyílt. Elmondta, hogy Fanni a barátnője és hogy most ő azért nincs itt, mert fáj a foga, kérdezte, hogy holnap itt lesz-e Fanni, s miután mondtam, hogy nem, megkérdezte, hogy én itt leszek-e holnap. Nem tudom, hogy ezt azért kérdezte-e, mert jól érezte magát velem, de ha igen, akkor ennek is örülök. Készítettünk baglyot, ő "körberajzolta" a mintákat, aztán "kivágta". Persze, nyilván meg kellett igazítani ezeket a mintákat, de összességében a végeredmény nem lett rossz. A baglyot ugyan én fejeztem be neki, de legalább addig jól érezte magát, amíg készítettük.

Ezt követően jött Erika, Ancsi és Julcsi baglyozni, meg gombát csinálni. Ezt is kifejezetten élveztem, hiszen Erika meg tudta magától is csinálni a baglyot és a gombát is, nekem csak a hogyanját kellett elmagyarázni, na meg aztán még beszélgettünk is, már csak azért is, hogy ne legyen kínos csend, meg ismerkedés végett is. Julcsi is hasonlóképpen ügyeskedett. Ancsi, fogyatékos lévén, nehézkesen tudta egyedül megcsinálni a baglyot, de segítettem neki, úgyhogy így nagyon élvezte a foglalkozást. Ő rajzolta körbe, és ő is vágta ki a baglyot. Mindig mondta, hogy "hát ez kicsit ilyen lett", mikor valami nem úgy sikerült, ahogy azt ő akarta, ezért felajánlottam neki, hogy kicsit igazítok rajta. Ennek nagyon örült. A végén a ragasztásnál már elfáradt, ezért a bagoly hasát, szárnyait és farktollát én ragasztottam fel, egyébként ő csinált mindent. Nagyon büszke voltam rá, meg is dicsértem, hogy milyen szépet készített. Julcsinak és Erikának is segítettem közben a gombát készíteni, meg még közben magamnak is csináltam egy baglyot. Összességében nagyon jó hangulatban telt a foglalkozás a számomra, nagyon jól éreztem magam, és nagyon gyorsan el is röppent az a pár óra, amíg ott voltam.

A mostani foglalkozáson rájöttem, hogy milyen érzés lesz egyszerre több gyerekkel is foglalkozni. Julcsi, Ancsi és Erika mindnyájan mások voltak, mindannyian máshol tartottak, mást készítettek, ezért nagyon nehéz volt folyamatosan észben tartani, hogy végül is ki hol tart éppen a munkájában, amit aktuálisan készít. Jól jött az Abigéllel szerzett tapasztalatom is, hiszen gyakran mellette is sok más dologra kell figyelnem, bár az biztos, hogy az igazi erejét ennek majd akkor fogom megtapasztalni, ha több gyerekem is lesz. Az osztállyal is valahogy így lesz: mindenki máshol fog tartani tudásban, a tantárgyamat illető ügyességben, de még az óra folyamán is, hiszen lesznek, akik kicsit lassabban és olyanok is, akik villámgyorsan fognak haladni. Kemény meló azt megoldani, hogy minden gyereket egyesével nagyjából szemmel tartani, és a számára legmegfelelőbb módon segíteni, illetve magyarázni. Az ember nem is hinné, hogy mennyire különbözőek tudnak lenni a gyerekek, és ha a tanári pálya ilyen, minden tiszteletem a pedagógusoké. Ha odaszántan végzik a munkájukat, elképesztően nehéz szakma. Bízom benne, hogy majd a valódi gyakorlat során képes leszek én is jól csinálni a dolgomat az osztályban.

2016. szeptember 20., kedd

Közösségi pedagógiai gyakorlat - Első felvonás (2016.09.20. GYEK)

Ma volt az első napom, amikor gyakorlatot végeztem. Ez a Velkey László Gyermekegészségügyi Központ Rehabilitációs Osztályán történt.

Ha nem is konkrétan erre az osztályra, a GYEK-be már régi ismerősként érkeztem, hiszen magam is éveken keresztül jártam gyógytornára és úszásra heti két alkalommal (illetve nyaranta három hétig minden nap), mert gerincferdüléstől, illetve fiatal tinédzserként elhízástól szenvedtem. Ahogy a GYEK-be érkeztem, pontosabban inkább ahogyan megjelentek a gyerekek, akikkel foglalkoznunk kellett, elöntöttek az emlékek. Eszembe jutott, mennyire utáltam ezeket a foglalkozásokat, amíg én is oda jártam. Év közben nyilván nem kellett ilyen foglalkozásokra járnom, azonban nyáron, amikor három hétig bent voltam, és csak délután mehettem haza, valóban el kellett ütni az időt valamivel a tornák és az étkezések között. Én megmondom őszintén, elmentem én a kreatív foglalkozásokra, de az nekem akkoriban annyira nem volt izgalmas, hiszen (valójában szellemileg és bizonyos részleteket leszámítva testileg egészséges) gyerekként halálra untam magam azok között, akik viszont kerekesszékesekként, esetleg enyhén vagy közepesen súlyosan szellemi fogyatékosként ott ültek közöttünk. Nem tudtam velük azonosulni, sőt, inkább minél távolabb akartam tőlük kerülni, mert úgy éreztem, ha közéjük vegyülök, a nővérek engem is olyannak fognak tartani. Sőt, (csúnyán mondva) átlagban még azoknak se volt túl sok eszük, akik csak fogyókúrázni mentek oda, ezért igazán velük se tudtam mit kezdeni. Volt ott néhány jó arc, de azok inkább a vége felé jelentek meg, amikorra én is kezdtem felnőni. De a hangsúly inkább azon van, hogy egyrészt még csak akkor kezdtem felnőni, másrészt pedig egészen mást jelent közéjük vegyülni és őket segíteni. Gyerekként - gondolom ez valami természetes reakció - bár felmerült a gondolat, hogy segítsek nekik, még túl szeleburdi és tudatlan voltam ahhoz, hogy megpróbáljam megtalálni velük a közös hangot. Volt, akikkel ugyan még így is sikerült, de azokban az esetekben is inkább ők ragaszkodtak hozzám, mint én hozzájuk. Ma, amikor a GYEK-ben foglalkoztam Benivel és Balázzsal, eszembe jutott minden-minden rossz emlék, minden olyan délután, amit inkább átaludtam mintsem elmenjek az ilyen foglalkozásokra (konkrétan volt olyan nyaram, hogy a torna és ebéd között lefeküdtem a nappaliban lévő heverőre és aludtam, mert még azt is jobbnak éreztem mint bármilyen foglalkozásra menni), minden olyan gondolat és emlék, amit az ilyen gyerekekről gondoltam, hogy mennyire kinéztem őket, ha egyszer-egyszer láttam őket, mennyire sajnáltam őket, ugyanakkor mennyre érdeklődve figyeltem őket, hogy vajon ők milyenek. Valójában azonban soha nem is az érdekelt, hogy ők mit szeretnének csinálni, vagy hogy mitől lennének a napjaik szebbek, inkább maga a betegségük, annak tünetei, a fogyatékos gyerekek viselkedése etc. Egészen hosszú ideig gondolkodtam azon, hogy pszichológiát szeretnék tanulni, mert a szellemileg fogyatékosok különösképpen érdekeltek. Na, ma minden ilyen érzelmem, emlékem visszajött.

Úgy érzem, Beni elég nagy falat volt elsőre. Konkrétan jól jött, hogy Abigél megszületett, mert megtanultam a csecsemő szintjén társalogni, és ha nem is pontosan azokat a dolgokat mondtam Beninek, mint Abigélnek szoktam, valahol mégis úgy kellett vele beszélnem, mint Abigéllel szoktam, és ez valahol megnyugtatott. Úgy éreztem, kompetens vagyok arra, hogy vele beszélgessek, ugyanakkor hálát is adtam azért, hogy Abigél szellemileg egészséges, és egy idő után túl fog lépni a fél éves kori gondolkodásmódján és egy nap talán majd megpróbálhat olyan okos lenni, mint én vagyok (vicc). Ugyanakkor kicsit el is vagyok bizonytalanodva, hogy vajon milyen is voltam, vajon jól csináltam-e, jól foglalkoztam-e Benivel, vagy máshogy kellett volna... az eleje elég simán ment, aztán valahogy úgy éreztem, kifogytam az ötletekből, hogy mit is mondjak neki, vagy hogy mit is csináljunk, nem voltam benne biztos, hogy szeretne tovább színezőzni, és ezért kicsit elbizonytalanodtam, vajon jól csinálom-e. Sajnos se Zsóka, se Andi, se Virág nem tett megjegyzést a "teljesítményemre", ezért jelen pillanatban sem tudom, hogy vajon jó voltam-e, hiszen soha sem csináltam még ilyesmit, mindig csak távolról megfigyeltem. Aztán ott volt Balázska, őt se tudtam mindig, hogy most jó vagyok-e vagy nem, bár annak nagyon örültem, hogy ő el tudta legalább mondani, hogy színezés helyett játszani szeretne, és láttam, hogy az autózást mindjárt jobban élvezi. Érdekes volt megfigyelni, ahogyan a játékba belevegyíti a saját életét; a játék egy macskáról szólt, aki fenn maradt egy fán, megsérült és ezért a mentőknek el kellett vinniük a kórházba, ahová majd egyszer érte mennek a gazdái.

Azt gondolom, pedagógusként az lesz az én harci területem, hogy ha látom, hogy valami nem jön be, hallgassak a megérzéseimre, hogy változtatni merjek, és ne azon kezdjek el idegeskedni, hogy vajon most van-e baj, vagy nincsen. Ugyanakkor fontos lenne azt is megtanulnom, hogy kreatívabb legyek a lehetőségeket illetően, hiszen a világ nem csak színezőből áll, hanem kocsikból és névjegytáblákból is.

Egy másik fontos észrevételem az volt, hogy ez a foglalkozás abból a szempontból is jó volt, hogy ráébresztett, milyen nehéz feladat a tanároknak a gyerekek egyedi igényeit felismerni. Ott volt Beni, ott volt Balázska és végül ott volt Virág is. Teljesen különbözőek, teljesen mások az igényeik, más dolgokra képesek (Beninek a kezébe kell adni a filctollat, Balázska már maga is meg tudja fogni és még a tetejét is le tudja húzni, Virág, aki az utolsó "kliensem" volt, pedig maga is fel tudja ragasztani a leveleket a névjegytáblájára a tollak megfogásáról és a színezésről nem is beszélve). Ugyanakkor ráébredtem arra is, hogy valóban hihetetlenül nehéz feladat pont a gyengébbekkel (is) foglalkozni, mikor ott vannak az ügyesek, akikkel sokkal-sokkal jobban lehetne haladni. Valóságos feladat tehát a differenciálás, felismerni az egyedi igényeket és képességeket, és azoknak megfelelő feladatokat adni az egyéni fejlesztés érdekében. Kiadhatom én a feladatot, hogy ragassza fel mindenki a levelét a névjegytáblájára, Virág meg fogja tudni csinálni, Balázska talán meg fogja tudni csinálni, Beni viszont abszolút ki lesz rekesztve a feladatból és egyedül fogja érezni magát.

Ez elképesztő, hogy milyen fárasztó feladat. Mikor végeztünk délben, úgy éreztem, mint akit kifacsartak. Totál kimerített az azon való agyalás, hogy vajon mit is lehet egyik-másik gyerekkel megcsinálni, kivel hogyan beszéljek, ki mit képes megcsinálni stb. stb. Ilyenkor értem meg azt, hogy egyrészt mekkora erejük van azoknak, akik nap mint nap bemennek oda dolgozni és foglalkoznak ezekkel a gyerekekkel, másrészt mennyire fontos lenne ezeknek a nővéreknek elegendő pihenőidőt adni szellemileg, más szóval mennyire fontos lenne a rotáció megoldása. Ahhoz, hogy az ember minden alkalommal kedvesen tudjon ezekkel a gyerekekkel foglalkozni, szerintem elengedhetetlen lenne az, hogy megfelelően kipihenjék magukat ezek a nővérek. Persze nem mindenki ilyen, hiszen ahogy láttam, jó páran hatalmas személyiségek, akikkel élvezet beszélni, de nekem Benivel és Balázzsal ez elsőre elég kemény melónak tűnt. :)

Azonban nem csak a nővérek esete ilyen nehéz, hanem a tanároké is. Ha egy nap 5 vagy 6 különbözőféle osztályba kell bemennem különböző témakörökről tanítani, ráadásul úgy, hogy minden osztályban nem egy, nem kettő, de 20-30 gyerek van, akkor biztos, hogy este nem lesz szükség altatódalra és ringatásra, olyan fáradt leszek. Ha erre gondolok, mindjárt másképpen nézek a tanárokra, akik engem tanítottak, és magára a pályára is, ami előttem áll. Igazi kihívás ez a szakma, amilyen egyszerűnek tűnik, éppen olyan kemény meló, ami nagyon fel tud emészteni, ha az ember nem figyel oda arra, hogy kellőképpen kipihenje magát. S ha nem is feltétlenül szellemi fogyatékosokból fog állni az osztály, gyengék mindig lesznek minden osztályban, épp úgy, mint kiváló tanulók is.

2016. június 14., kedd

Mit tanultam a kisbabámtól? (2. rész)

Egy nagyon fontos tulajdonságban még jelenleg is hiányt szenvedek, s erre Abigél születését követően döbbentem rá a maga rideg valóságában: rugalmatlan vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy ez a tanítás során is meg fogja magát bosszulni, ha nem változtatok.

Amikor úgy készülök, hamar el fog aludni, ehelyett ő nem akar elengedni engem vagy az apját, és sír, hamar kiborulok. Egyrészt ennek a már leírt türelmetlenségem az oka, másrészt pedig a rugalmatlanságom: mivel én elterveztem, hogy mit fogok csinálni, miután gyorsan elaludt, frusztrál, hogy módosulnak a terveim, hiszen most épp nem alszik el gyorsan.

Sajnos azonban a tanítás során muszáj lesz rugalmasnak lennem, hiszen máskülönben hogyan fogom megoldani azt a megannyi új szituációt, amibe belekeveredhetek óraadás közben? Lehet, hogy elterveztem, hogy milyen szuper, interaktív órát fogunk csinálni, ahol ügyesen és gyorsan átvesszük a 150. oldaltól egészen a 200. oldalig a tananyagot, erre a rideg valóság az, hogy ők testnevelés óráról estek be éppen hozzám, és eszük ágában sincs interaktívkodni, ilyen gyors tempóban haladni pedig pláne nincs. Nem kezdhetek el ilyenkor dühöngeni, hogy "Márpedig tessék dolgozni!", hiszen akkor ki leszek kiáltva elmebetegnek, szadistának, sőt, a német órákon én leszek Hitler élethű megtestesítője, aki az osztályterembe, mint koncentrációs táborba hurcolja a szerencsétlen áldozatait.

Igyekszem ennek megfelelően a rugalmasságot gyakorolni azzal, hogy nem veszem annyira komolyan a napomban hirtelen bekövetkező változásokat. Például ha én tanulni akartam, amíg Abigél alszik, ehelyett ő még véletlenül se akar elaludni, inkább megpróbálok arra gondolni, hogy majd úgy is kész leszek valahogyan, és igyekszem inkább kiélvezni a pillanatot, hogy szüksége van rám és nehezen enged el engem. Egy pár év múlva már úgyis én fogom őt hajkurászni, és eljön az az idő is, amikor egyenesen irritálni fogja, hogy mindig ott vagyok mellette, mert önállósodni akar majd. Akkor miért ne élvezzem ki most a pillanatot, amíg ilyen őszintén, teljes függésében rám akar hagyatkozni?