A mai pedagógia óra ismét újdonságokat tartalmazott a számunkra.
Csak egy feladatot kaptunk most; babszemeket (illetve aki akart, gyöngyszemeket) kellett raknunk a jobb cipőnkbe. Ezt követően fel kellett állnunk és sétálni a teremben össze-vissza, miközben tanárnő egy szöveget olvasott fel. Lázár Ervin Manógyár című műve volt. Erre természetesen figyelni kellett volna.
Én próbáltam, de járkálás közben abszolút nem tudtam a történetre figyelni. Folyton azon járt a fejem, hogy most biztosan ki fogja kérdezni majd részletekre menően, no meg, hogy figyelni kéne, mert nem fogom tudni. De aztán mindig megállapítottam, hogy milyen unalmas ez a szöveg és mennyire nem érdekel. Épp ezért nem is tudtam folyamatosan figyelni. Foszlányok maradtak meg, mint pl. létezik a manógyár, meg tündérkék az ég, meg vannak viharban születő manók, és a végén valami értelmetlen hablaty szöveg. Ezt követően tényleg dolgozatot írtunk a hallott szövegből. Nekem 0 pontom lett.
Mondjuk már az elején is kissé az esélytelenek nyugalmával ültem le a
zh-hoz, hiszen tudtam, mennyire nem figyeltem.
A dolgozat legjobb része: kitaláltam a saját tanári aláírásomat!
Akkor most már tényleg tanár vagyok?
Azonban ezt a meglepő feladatot a következők miatt kellett végrehajtanunk: tanárnő ezzel az iskolát, az életet, a diákokat és a tanárt akarta szimbolizálni.
A tanárt ő maga jelképezte, amint az órán leadja az anyagot, bármi is legyen az. Az anyag tele van tényekkel, a diákok (mi) pedig nem tudunk kellőképpen odafigyelni egy monoton szövegre és a monoton információkra. Közben ott vannak velünk a "babszemeink" (= nehézségeink az életünkben). Megyünk, haladunk az életben, taposunk rajtuk. Van, aki könnyebben bírja, pedig ő gyöngyszemeken tapos, van, aki viszont még a babszemektől is kiakad. Az iskolás diákok is így vannak az iskolában. A tanár nem tudhatja, melyik gyereknek éppen mi baja van. Lehet, hogy reggeli nélkül jött iskolába és alig tud ébren maradni. Lehet, hogy épp válnak a szülei, vagy valakije, akit szeretett, meghalt, még ha csak egy teknősbéka is volt az. Ugyanakkor egyszer csak eljön a számonkérés, a dolgozat ideje, ahol a legtöbb tanár a magolós, elméleti kérdésekre esküszik, mint pl. "milyen manó született viharban?" Ahhoz, hogy ezt tudjuk, nem elég egyszer elolvasnunk a Manógyárat, meg kell konkrétan tanulnunk. Ugyanakkor sokszor arra képezik ki a diákokat, hogy elfelejtsenek gondolkodni. Ha a dolgozat végén ott is van egy kérdés, amire ő maga, a saját gondolatai alapján válaszolhatna, sokszor nem mer már oda sem írni semmit, hiszen fél, hogy rossz választ ad. Hogy adhatna rossz választ akkor, ha a véleményét kérik ki? Mégis, én sem írtam a végén lévő kérdéshez semmit, mert az jutott eszembe, hogy mi van, ha a Manógyárban felsorolt manók közül kell odaírni valamit. Sajnos.
Ezt nem szabad soha elfelejtenünk tanárokként. Minden gyerek a maga problémáival érkezik az iskolába, és bár a diákok együtt haladnak, mégis mindenki külön utakon jár (mint mi a tanteremben). Néha egymáshoz ütköznek, és ha egyikük elakad, elakad az összes. Fontos azt is szem előtt tartanunk, hogy a magolás valóban nem vezet semmiféle maradandó tudáshoz, ugyanakkor nem írhatnak dolgozatot a diákok mindig a saját véleményükből. Meg kell találni a határt a kettő között; úgy tanítani, hogy szórakoztató legyen, mégis szakmai, ne túl primitív de ne is túl tudományos, és olyan dolgokról legyen szó, amik beleragasztják a diákok fejébe az anyagot, a kifejezéseket. Ez rendkívül nehéz feladat. Persze nem megvalósíthatatlan, de nem is a legegyszerűbb. És akkor még vannak, akik azt mondják, könnyű a tanároknak! No igen, akiket nem érdekel, azoknak könnyű! De vajon jó az a gyereknek, ha a tanárt se érdekli az iskola és a tanulás?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése