Órai reflexió 7. (2015. május 4.)

A mai pedagógia órán először azt a feladatot kaptuk, hogy válasszuk ki az alábbi lapról azt a pontot, amely a legközelebb áll a gondolkodásunkhoz:

Én - mint látszik is - a 4-es pontot választottam, és le is írtam, hogy miért. A lapról később többet.

Ezt a lapot akkor rögvest félre is kellett tennünk egészen az óra végéig. Ezután kaptuk azt a feladatot, hogy a különböző tanári gondolkodásfajtákat elemezzük ki és rajzoljuk le egy nagy papírra. A mi csoportunk a konstruktivizmus korszakát kapta. A konstruktivizmus tulajdonképpen a gyermek már létező világképéből indul ki, azaz feltételezi, hogy mire a gyermek iskolába kerül, már van egy alapvető "prior knowledge"-ja, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ezt az alapot a tanár feladata megismerni, hiszen akkor tudja, hogy mi az "alap", amire építhet. A konstruktivizmus lényegében az a tanulás és az a tanítás, amelyben az egyén belső világát egészítjük ki, "arra építünk", nem rombolunk semmi belső elképzelést. Míg a középkorban a gyermekek fejét "megtöltötték" a tudással, a konstruktivizmus az "építés" elvét követi. Ebben nem az egyén lerombolása a cél, de nem is a személyiségre való túlzott odafigyelés. Ezt mi a következő képpen ábrázoltuk:

A rajzunk két embert ábrázol; egy tanárt és egy diákot. Közöttük van a konstruktivizmus hídja, amelyen keresztül a tanár megismeri a diákot, annak megelőző tudását (prior knowledge), amire később építhet; kölcsönösen tanulnak egymástól, azaz megosztják egyéni és adaptív tudásukat. Az adaptív tudás a hasznosítható, a későbbi életben is használható tudást jelenti. A gyermek fejében már van egy kialakult világkép, amelyet a rengetek tudással és kompetenciával rendelkező tanár rendszerezni tud, esetleg plusz információkkal kiegészítheti, azaz megvilágosíthatja a diák fejében lévő esetleges homályokat (pl. a tej nem a dobozból jön, hanem a tehéntől).

Az óra végén kiderült a huncutság: amit az óra elején választottunk, olyan tanítási gondolkodásunk van. A következő papír ezeket sorolja fel:

A számozások a legelső lapon található számok megfelelői. Ennek megfelelően az ismeretátadó a középkori mintának (4), a képességfejlesztő a szenzualizmus pedagógiájának (3), a

személyiségfejlesztő a cselekvés pedagógiájának (2), a konstruktivista pedig a konstruktivizmus pedagógiájának (1) követője. A lap szerint én a középkori minta szerint gondolkodom. Ez nem tetszett, mert nagyon elavultnak éreztem magam! No meg azért sem, mert addig azt gondoltam, hogy valóban az a legjobb minta, amit választottam. Aztán ahogyan folyt a beszélgetés, rá kellett jönnöm, hogy bizony a modern korban nem élhetek a "tömöm a gyerek fejét az ismeretekkel" pedagógiájával, bármennyire is ez él a tudatalattimban. Többször is eszembe jutott már, hogy mennyire elvették tőlem az önálló gondolkodást a tanárok, meg az is, hogy a mai diákok is arra várnak, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Sajnos szerintem az egész oktatási rendszerrel probléma van, mert amikor elkezdtem tanulni középiskolában, szerettem tanulni, szárnyaltam, aztán érettségire már untam az egészet, mert arról szólt, hogy a bizonyos feladattípusokat bemagoljuk, robotszerűen visszaköpjük. Az egyetem újabb lendületet adott, hiszen már nem ugyanazokat a dolgokat ismételgettük folyamatosan (pl. hogy ki volt az a Petőfi, meg mi is az a másodfokú egyenlet és hogy kell megoldani), de már mostanra, az első év végére elment kicsit tőle a kedvem, mert túl sok mindent tömnek a fejünkbe túl rövid idő alatt. Lehet, hogy hibám, de mindig mindenkit és mindent meg tudok érteni, és látom az értelmét, így ennek az egyetemi tanulási módszernek is, de hogy őszinte legyek, jobb lenne, ha másképp lenne. Több interaktív, pörgő óra, nem a "magyaráz a tanár, mi meg alszunk."

Ahogy ezen gondolkoztam az órán, arra kellett rájönnöm, milyen nehéz is ténylegesen a tanítás. Szombaton találkoztam a volt osztályfőnökömmel, hogy a kapott lapot (Kérdések egy pedagógushoz) megbeszéljük. Még nem töltöttem fel, de mindent felírtam, meg persze érdekes is volt, meg is maradt, amit mondott. Ő is mondta, hogy mindenki annyira lebecsüli a tanárok munkáját, hogy

"egyszer megtanulta, azóta azt ismételgeti, meg ott a 3 hónap nyári szünet, és még...." Közben pedig a tanárnak magának kéne lennie a megtestesült lelkesedésnek, őszin-teségnek, tudásnak, példaképnek, sokszínűségnek, aktualitásnak, s ráadásul az a 3 hónap se 3 hónap, sőt, még a munkát is hazavisszük (dolgozatok, órára való készülés, az aznapi órák kiértékelése, stb). Valóban; ha a középkori minta él a fejemben, de nem akarok középkori mintára tanítani, nehéz dolgom van, hiszen ki kell tépnem a tudatalattimból egy részt, és átgondolni, vajon mi is lenne hatékony. Arról nem is beszélve, hogy ez a gyakorlatban még mind változni fog a tapasztalataim alapján. Tudom, hogy nem kell mindent eldobnom a középkori mintából, hiszen nem rossz minden csak azért, mert valami régi, de mindenesetre a tapasztalatokhoz kell igazítanom, pl. jobban beválik, ha a diák maga magyarázza el a társainak az anyagot, amelyből később dolgozatot írnak, mintha a tanár a passzív diákságnak leadja az anyagot és mehetnek haza, majd két hét múlva irat belőle. A végén a kisfiús vers is nagyon megfogott; újra eszembe juttatta, mennyire kiöli némely pedagógus a diákból a gondolkodni akarást. "Azt kell megtanulni, ami a könyvben van!"