Tanári élettörténetem első állomásai

Hát a következő, egyben utolsó feladatunk ebben a félévben nem volt kispályás, ezt nem lehetett megírni egy délután alatt.

1. Hogyan, mikor, miért jutott eszembe, jutottam arra a döntésre, hogy tanár legyek?

12. osztály második félév vége előtt (2013. ősze-tele környékén) jutott eszembe az, hogy mi lenne, ha az orvosi pálya helyett inkább valami mást csinálnék. Egész életemben orvosnak készültem - a biológia és a kémia érdekelt a legjobban. Aztán 2013. őszén jelentkeztem előrehozottan középszintű kémia érettségire, arra gondoltam, hogy "gyakorlásképp" az emelt szintűre megcsinálom a középszintet, vajon az hogyan sikerül. Tanultam rá, de amikor olyan masszívan el kellett kezdenem áttanulmányozni és betanulni a kémiát, akkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy miért is akarnám én ezt csinálni? Úgy éreztem, hogy olyan régóta tanulom már ezeket a tárgyakat, a biológiát és a kémiát, és még mindig nem tudom olyan mélységben. Ennyi év alatt - gondoltam - már egy csomószor be kellett volna jutnom az OKTV döntőjébe, versenyeredményeknek kéne hogy legyenek; de nem voltak, mert mindig elfelejtettem, amit tanultam belőlük. "Hogy is volt az ott a sejtekben? Mitokondrium mit is csinál? ..." Mindig ezek voltak, és ekkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért szűkült be ennyire a látóköröm, másra is képes lennék én, azt sem tudom, milyen képzések indulnak, akkor meg miért ne nézzek egy kicsit utána? A felvételi jelentkezést még február 15-éig le lehetett - pontosabban le kellett - adni, addig még volt egy csomó időm.

Elmentem a Debreceni Egyetem nyílt napjára megnézni, hogy milyen az orvosoktatás, hogy is néz ki. Az egyetem nagyon tetszett, mert szép, nagy, az egész jól néz ki, az orvoshallgató pedig, aki minket kísért, nagyon kedves volt és az egész "kirándulás" szuper volt. Elmentem ezen kívül még a Corvinus Egyetem nyílt napjára is, mert felkeltette az érdeklődésem a "nemzetközi kapcsolatok" szak is. Ez is nagyon tetszett, elképzeltem magam, mint magas beosztású diplomata, aki idegen nyelveken kommunikál és jogokat, erkölcsöt, elveket képvisel. Aztán eljöttem a Miskolci Egyetemre is szétnézni, hogy mi újság, de ez annyira nem fogott meg. Nem tudtam dönteni, ezért a szüleim úgy gondolták, elvisznek pályaválasztási tanácsadóhoz, hátha ő majd segít megtalálni azt a területet, ahol szeretném is a munkámat. Úton a pályaválasztási tanácsadóhoz legelső alkalommal, apa megjegyezte, hogy szerinte leginkább tanárnak lennék alkalmas, például fizika-kémia, vagy valami ilyesmi. Kinevettem, már csak azért is, mert a fizika és én nem szeretjük egymást. A pályaválasztási tanácsadónál elég bonyolult esetnek bizonyultam, több alkalmon keresztül teszteket töltögettem ki, beszélgettünk, stb. Végül arra jutott a tanácsadó a tesztek és a beszélgetések alapján, hogy leginkább valamilyen bölcsész szakra vagyok való. Ő is megállapította, amit addig én is tudtam, hogy bármit el tudnék végezni, mert meg tudok mindent tanulni, és mondta is, hogy itt már nem az a kérdés, hogy mit lennék képes elvégezni, hanem inkább az, hogy mi az a terület, ahol jól is érezném magam. Ő mondta először - illetve nem először, hiszen már anyáék is mondták nekem -, hogy tanárnak vagyok talán a legalkalmasabb. Ekkor kezdtem el a tanári hivatásról gondolkodni, körülbelül 2014. februárjában, a felvételi jelentkezés határideje előtt cirka egy héttel.

Eszembe jutott, hogy a Miskolci Egyetemen is van tanárképzés, gondoltam, megnézem, hátha találok itt valami jót, hiszen könnyebb itt maradni anyáékkal, ráadásul itt van Bence is, akivel a közös életet terveztük már akkor is. Ekkor találtam rá az angol-német osztatlan tanárképzésre. A többiről nem is nagyon gondolkoztam - a törit szeretem, de nem voltam felkészülve egy emelt szintű érettségire, a földrajzot még csak nem is szeretem, irodalomból sem emeltre készültem, sok idő lett volna rá összekészülni... A zenetanárin is gondolkodtam, hiszen 12 évig zongoráztam és az is nagyon jól ment, abból kijutottam országos versenyre is, ráadásul a tanárnőm is nagyon támogatott volna, majdnemhogy mindent megtett volna azért, hogy legalább én, aki szorgalmas is vagyok, meg van hozzá affinitásom is, legalább én ne hagyjam a klasszikus zenét! Emellett az énektanárin is gondolkoztam, mert 6 évig énekeltem is, és azt is nagyon-nagyon szerettem, abból is voltam versenyen... De a zenét azért vetettem inkább el, mert attól tartottam, hogy abból nem fogok tudni megélni, ha a férjemmel (most már Bencével) történik valami. Akartam egy biztos pontot, amire biztosan mindig szükség lesz. Mindenre volt valami indok, csak az angolra és a németre nem. Az angolt már kiskorom óta tanultam és zsigerből ment, majdnemhogy tanulás nélkül, és bár a németet még csak középszintű érettséginek megfelelő szinten sem beszéltem, tetszett a kihívás, hogy felkészüljek pár hónap alatt az emelt szintű érettségire, hogy megszerezzem ingyen a nyelvvizsgát. Ezért ezt jelöltem be első helyen. Másodikként már nem emlékszem, mit jelöltem, harmadiknak pedig az egészségügy-szervező lett volna, mert szeretek szervezkedni. De örülök, hogy maradtam a tanárinál, és annak is, hogy fel is vettek.

2. Hogyan, mikor és miért választottam ki azt a tudásterületet, amelynek a tanítását el tudnám képzelni/szeretném megvalósítani?

Ahogyan fent is leírtam, az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy mit akarok tanítani. A többi tudományterület sem lett volna kizárva, ha már jó előre eldöntöm, hogy mivel akarok foglalkozni, de szerintem akkor is inkább az angolnál és a németnél maradtam volna, mert szerintem azzal lehet a legtöbb mindent elérni. A nyelvekre mindig, mindenhol szükség lesz, és ezzel még nyelviskolába is elmehetek tanítani. Ráadásul nagyon szeretem is a nyelveket, értek is hozzájuk, és más országok kultúrája mindig lekötött. Ezért is kezdtem el egyébként többek között kínait is tanulni; megismerni azt az országot, kínait beszélni menő, és megy is. Akkor miért ne?

3. Kik, hogyan, miért befolyásolták a fenti ötletemet/döntésemet? Ki(k), hogyan és miért jelent(enek) számomra fontos, pozitív mintát vagy elrettentő példát? Ki(k), mikor, hogyan és miért próbáltak a fenti ötlettől/döntéstől eltávolítani?

Nos, pályaválasztás tekintetében elég makacsul viselkedtem. Mondjuk ha nem tartok elég profinak valakit szakmailag, akkor rá nem fogok úgy hallgatni, mint arra, akiről tudom, hogy profi. Első sorban én úgy gondolom, hogy a döntésemet alapos megfontoltsággal hoztam meg és boldog vagyok benne. Azonban akárhogyan is nézem, voltak, akik befolyásoló tényezőkként hatottak rám.

Első körben a befolyásoló tényezők a szüleim voltak; bár nem ők voltak a leginkább befolyásoló tényezők. Anya sokszor mondta nekem: "Jaj Noémi, ha itt maradnál Miskolcon, sokkal könnyebb dolgod lenne, mint ott egyedül Debrecenben - oda készültem orvosira -; itthon főznék neked, mosnék, nyugodtan lehetnél és tanulhatnál, nem kéne olyan sok mindent egyszerre megtanulnod. Ráadásul olyan egyedül egy nagy városban, hogy senkit sem ismersz... meg az orvosi olyan kemény, annyian kidőlnek... Én annyit dolgoztam fiatal koromban, három gyereket neveltem - itt utal testvéremékre - főiskola és munka mellett. Te ne dolgozz annyit, mint én, mert nem éri meg." Ez, hogy úgy mondjam, egy cseppet sem tántorított el az orvosi pályától. Aztán később, amikor a kémia és a biológia tanulás miatt elment a kedvem az orvositól, jutott eszembe, amit anya mondogatott; mi lenne, ha otthon maradnék. De ekkor sem érdekelt túlzottan ez, inkább az számított, hogy mihez is lenne kedvem tanulni, mi érdekelne, így mentem a Corvinus és a Debreceni Egyetem nyílt napjaira. A pályaválasztási tanácsadónál tett látogatásaim után azonban rögtön a Miskolci Egyetemen kezdtem el keresgélni, azonban ha itt nem találtam volna olyat, ami tetszik, akkor mentem volna máshova. Szerintem jó ez az egyetem, ezért is nem az egyetem számított a leginkább, hanem az, hogy mit szeretnék tanulni.

A másik tényező a - most már - férjem volt. Bár vele kapcsolatban is inkább az számított számomra, hogy mit szeretnék tanulni, nem annyira az, hogy ő Miskolcon van. Nem akartam miatta feladni azt, amit esetlegesen szeretnék, mert tudtam, hogy azt megbánnám. Persze pozitív tényező volt Miskolc mellett, nagyon is.

A harmadik, legfontosabb tényező a pályaválasztási tanácsadó volt. Úgy éreztem a kérdései és meglátásai alapján, hogy ért hozzá, nem csak belemagyaráz és kötekszik, mint annyian. Emiatt megbíztam a szakmaiságában és - mivel nagyon nem tudtam, mit szeretnék az orvosi helyett - kicsit rábíztam, hogy vezessen. A teszteredményeim és a meglátásai alapján igaznak éreztem azt, hogy bölcsészettudományi karra kéne mennem valamilyen tanárira. Úgy gondoltam, igaza van; tanárként egyesíthetem mindazt, amit szeretek; magyarázni, szervezni, értékelni, vezetni, stb.

Eltántorítani - emlékezetem szerint - senki sem akart. A bérházban, ahol felnőttem, felettünk lakik egy idős házaspár, a férj orvos. Ő nagyon szerette volna, ha orvos leszek, már gyűjtötte nekem a könyveket, hogy ha egyetemre megyek, akkor odaadja, hogy milyen jók. Nagyon fájt neki, amikor megtudta, hogy mégsem orvosnak megyek, mert örült, hogy végre valaki igazán oda fogja tenni magát, hogy jó orvos legyen. Talán ő volt az egyetlen, aki nagyon nem örült a döntésemnek.

Pozitív, vagy elrettentő példa... Sok pozitív példát láttam az iskolában. Ott volt például az osztályfőnököm, akivel interjút is készítettem, a magyartanárom mind általános, mind középiskolában, a hittantanárom középiskolában 8-tól 11. osztályig (3 pap is tanított minket, de a "középső" volt talán a legjobb, legokosabb, legkedvesebb és legnormálisabb ember, pap és tanár, akivel valaha is találkoztam, Papp Zoltán), a középsulis töritanárom felső tagozatból, Mlakár Zsófia. Osztályfőnök a jó humorával, az aktív, pörgő órákkal, szélsebes gyorsaságú kézírásával (mire az első szót leírtam, ő már minden részletet felírt a táblára és máris magyarázott, de nagyon jól állt neki), utánozhatatlanságával lopta be magát a szívembe, meg azzal, hogy azt tanultuk meg vele, amire szükségünk volt az érettségire, de ha nem értettük valaminek az értelmét, akkor mindent meg tudott magyarázni, akár szakmailag, akár azt, hogy az életben kinek, miért fontos. Ugyanakkor kedves volt, ha valami probléma volt, segített, megbeszéltük, és mindig utánakérdezett a személyes terveinknek, életünknek - persze diszkrét módon és annyit, amennyi tanári szerepköréhez tartozik. Az általános iskolai magyartanárom azért, mert a korosztályunknak - 1. osztálytól 3.-ig tanított minket - megfelelően tanított játékokkal, versekkel, bábokkal, vidámsággal, tele mosollyal, amolyan igazi tyúkanyó típusként. Ha valamelyikünknek problémája volt - például ha én sírtam, mert elestem vagy nem úgy sikerült valami, ahogy akartam -, akkor odaült mellénk a padba, megsimogatta a karunkat, megölelt és megértette velünk, hogy nem érdemes ezen vagy azon szomorkodni. Nagyon szerettem. A középsulis magyartanáromat a jó humora, határozottsága, embersége, és szakmai tudása miatt szerettem, jó volt a stílusa és amire szükségünk volt az érettségire, azt megtanultuk vele. Emellett engedett minket kibontakozni is: a dolgozatba nem volt muszáj azt beleírni, amit ő mondott el pl. verselemzésként, hanem ha saját gondolatunk volt és azt tényekkel, helyesen meg tudtuk indokolni, hogy miért úgy gondoljuk, akkor elfogadta és ugyanúgy lehetett ötös az, aki magolt, mint az, aki elolvasta a verset, elagyalt rajta és saját maga új gondolatokat szőtt hozzá. Arra is lehetőségünk volt, hogy vizsgára nem kellett verset tanulni, hanem lehetett szöveggyűjteményt használni a témánk kidolgozásához, viszont akkor alaposabban kellett kidolgoznunk a tételt, hiszen kezünkben a szöveggyűjteménnyel és a verssel még ott helyben is kitalálhattunk valami értelmezést. Ő és Papp Zoli atya voltak azok, akik nem azt magoltatták be velünk, ami a könyvben van (osztályfőnök nem tehetett mást, a matekban nincs olyan, hogy így vagy úgy értelmezem az exponenciális függvényt :D, mint töriben sem, ott is tények vannak), hanem önálló gondolkodásra sarkalltak minket. Zoli atyát nagyon tiszteltem és tisztelem, nagyon szerettük mindannyian. Lediktálta a füzetünkbe, ami a lényeg volt, aztán elmagyarázta - emberi szavakkal -, hogy mi mit jelent. Vele lehetett vitatkozni a hit kérdésében, tudott rá nagyon pontos szakmai választ adni. Például: De hát akkor az nem azt jelenti, hogy ...? ő erre válaszol: Nem, mert a xxx. niceai zsinaton az XY pápa azt mondta, hogy..., ennek alapján ugye a ...-ok úgy reagáltak xxxx-ben, hogy..., tehát... Azaz nagyon pontosan és nagyon logikusan meg tudta indokolni a válaszát. Szerintem az ő órái alatt többet értettem meg a keresztény vallásról és a hitről, mint bármilyen Istentiszteleten. Ez a tudás meg is maradt bennem és látom, milyen szükség lenne még ilyen "Zoli atyákra" a világban, hogy azok, akik templomba vagy gyülekezetbe járnak, megértsék, hogy tulajdonképpen miről szól ez az egész. Sok hiba történt a katolikus egyházban, de a tanaik rendkívüli módon megalapozottak, de nagyon összetettek, mert rengeteget és komolyan foglalkoztak velük. Végül, Mlakár Zsófia tanárnő: én az ő tanítása alatt szerettem meg a történelmet. Logikusan elmagyarázta az anyagot, jól felépítette, érthető, nyílvánvaló követelményrendszert állított fel, mindig csinosan öltözködött - ez is fontos szerintem egy tanárnál, főleg a mai világban; egy jól (nem túlzóan, kifutómodell nőkről vagy férfiakról beszélek) öltözött tanárra szerintem még a diákok is jobban hallgatnak, mint egy borzasztóan öltöző, hanyag kinézetű tanártól. Magas volt nála a követelmény, de pont elég magas. Nem teljesíthetetlen, de nem is "írd be a kockába a neved 5 pontért" szintű. Pontosan kellett tudni mindent, de ha látta, hogy értjük az anyagot, csak éppen a király neve vagy az évszám nem jut eszünkbe, nem vont le pl. az esszénkből olyan sok pontot.

De sajnos voltak elrettentő példák is, amilyen tanár soha nem akarok lenni. Középiskolában a földrajztanárom volt, hogy megalázott az osztály előtt, mondván, hogy csaltam és "cigányiskolába" vagyok való, aztán négyszemközt bocsánatot kért - persze az osztály csúfolását a szidása miatt még sokáig szenvedhettem. Ha nyílvánosan meg tudott alázni, akkor nyílvánosan kellett volna - szerintem - bocsánatot is kérnie és elismernie, hogy igazam volt és nem csaltam. Ott volt a középiskolai történelemtanárom alsó tagozatban, aki, bár jól tanított (többen nála értették meg a történelmi összefüggéseket), szintén jól értett a nevetségessé tételhez és a "kikosarazáshoz". Nem azt nézte, hogy mi az, amit megtanultam, hanem azt, hogy mit nem tanultam meg és annak alapján osztályozott. A hittantanárom, aki 12. osztályban jött Papp Zoli atya helyére, borzasztó volt. Unalmas is volt, hülyeségeket mondott, összefüggéstelen volt a logikája, és - hittantanár és papnövendék létére (meg akart nősülni, ezért addig még nem avatták pappá) - ha jött tanári ellenőrzés, akkor olyan órát levágott és annyi mindent összehazudott, hogy mi mennyi mindent tanultunk és mi mindent tudunk és milyen aktív órákon veszünk részt, hogy attól én éreztem magam bűnösnek. A középiskolai alsó tagozatos énektanáromat szerettem, mert kedves és aranyos volt, de tanárként szerintem annyira nem volt jó. Mindig ugyanazokat a dalokat énekeltük énekkaron is, órákkal a koncert előtt teljesen feleslegesen be kellett menni, hogy a már kotta nélkül tudott dalokat még több órán keresztül gyakoroljuk, és miután kinőttem az alsó tagozatos kórusból, még végzősként is fejből tudtam azokat az énekeket, amiket az alsós énekkar énekelt, mert sosem volt váltás.

4. Miért vonzó számomra a tanári munka?

A tanári munka számomra azért vonzó, mert szeretek tökéletességre törekedni, és szerintem egy tanárnak ilyennek kell lennie. Sok mindenhez értek és sok minden érdekel, egy tanárnak pedig pont sok mindenhez kell értenie. Vonz a tanári pálya, mert szeretem a rugalmas időbeosztást, az önszervezést, a vezetői szerepet és a felelősséget, szeretem azt, hogyha példát kell mutatni (nem vicc) és szeretem a kihívásokat. Szerintem ez a tanári munkában mind megtalálható.

5. Hogyan értékelhetők a diákélményeim?

Szerintem láttam pozitív és negatív példákat egyaránt, amiket szerintem a 3. kérdésben ki is fejtettem.

6. Hogyan értékelhetők azok az élményeim/tapasztalataim, amelyekben "tanárként" próbáltam ki  magam?

2013-ban voltam Tóalmáson az Élet Szava táborban szobavezető. Három másik társammal kellett egy tábori szobát vezetni, beszélgetni, támogatni őket, szabályozni a lefekvést és felkelést, a lelki életükre odafigyelni, stb. Tehát mondhatnánk, hogy "tanárnéniskedtünk", hiszen a Bibliával kapcsolatban tanítottuk is őket. Az egy nagyon pozitív élmény volt. Általában ha elkezdődik valamilyen elméleti vitás kérdésről egy diskurzus, mindig az a vége, hogy az emberek körbeülnek, kérdeznek és figyelemmel hallgatnak. Például ez volt középiskola 10-11-12. osztályában, és ez volt a táborban is. Elkezdtünk beszélgetni, és lényegében az lett a vége, hogy körben ültek, én pedig magyaráztam nekik, "tanítottam" őket. Ez nagyon pozitív élmény volt.

Idén Bikics Gabriella tanárnő már vitt minket kétszer is a Földesbe "tanítani." Itt több osztályban is jártunk már; 9.-eseknél, 10.-eseknél például. Itt legtöbbször az volt a feladatunk, hogy németül beszélgessünk kicsit a diákokkal család, lakóhely, iskola, szabadidő, időjárás, stb. témaköreiről, hogy rájöjjenek, mennyi mindent tudnak már kifejezni németül. Bikics tanárnő szerint mi vagyunk a "vitamininjekció" (én, Orosz Gabi, Tóth Noémi, Fekete Szandi és Tardi Roland), mert ha mi elmegyünk és foglalkozunk ott a diákokkal egy tanórányit, utána egy pár hónapig sokkal lelkesebben tanulják a németet és sokkal aktívabbak az órákon. Az is nagyon jó tapasztalat, hiszen múltkor például felhívtam a diákok figyelmét arra, hogy milyen sok hasonló szó van az angolban és a németben. Kérdeztem őket, hogy minek szeretnének tanulni, ha befejezik a középiskolát. Első reakció: nevettek, hogy hát azt ha ők tudnák németül... Mondom na, mondjad magyarul. Erre mondja, hogy mérnök. Nevettem, hogy nagyon egyszerű. Kérdeztem, hogy hogy van a mérnök angolul. Válaszolt, hogy "Engineer." Mondtam, hogy na, németben is ugyanez, csak máshogy mondjuk: "Der Ingenieur." Meglepődött, hogy igen? A másik fiú pedig csak betippelte, hogy "Ich will Medizin studieren." Már várta, hogy nem lesz jó a válasz, erre összecsaptam a kezem, hogy igen!! Nagyon jó! Meglepődött, hogy pedig csak betippelte. Örültem, hogy sikerült egy próbát kicsalni belőle, nem csak annyi volt, hogy "De ez hogy van?", hanem önálló gondolkodás.

Emellett idén május 8-án, pénteken el kellett mennünk Orosz Gabival két sajószentpéteri iskolába "órát tartani", "helyettesíteni" Petróczi Henrietta tanárnőt az ottani Kossuth és Móra általános iskolákban. Ez talán eddigi életem legnagyobb horderejű élménye volt a tanári pályával kapcsolatban. Az első óra 8-kor kezdődött a Kossuth iskolában, ahol a 6.-osokkal voltunk. Előző nap is volt már helyettesítés, de akkor Tardi Roland helyettesített. Ő elkövette azt a hibát, hogy megengedte nekik, hogy letegezzék, ezért őt elkezdték sértegetni és bántani. Mi ezért féltünk kicsit Gabival, hogy milyen lesz az osztály, de nagyon kedvesek és aranyosak voltak. Hátrányos helyzetű diákokkal foglalkoztunk. Az osztályt kétfele osztottuk, az egyik felével én, a másikkal Gabi foglalkozott. Én a fiúkat tanítottam. Már itt, az első órán rájöttem, mennyi mindent kell még megtanulnom és mennyire sok "hibát" vétettem ez alatt az egy óra alatt.

A tévedéseim:

• német óra volt, és a német nyelvben ugyebár a főneveket nagy kezdőbetűvel írjuk, valamint van névelőjük is. A gyerekek közül viszont többen is kis betűvel írták le a főneveket. Mikor odamentem hozzájuk, és láttam, hogy kis betűvel van leírva, mondtam nekik, hogy "Ez főnév. A főneveket nagy kezdőbetűvel írjuk." Aztán kisvártatva eszembe jutott, hogy vajon tudják-e, hogy mi az, hogy főnév? Eszembe jutott, hogy talán ilyen idős koromban még én sem tudtam, hogy az mi. "De akkor mit mondjak helyette?" - jött a kérdés és tanári pályafutásom első dilemmája.
• kifutottunk az időből. 45 perc a másfél vagy két órás egyetemi órák után egy pillanat alatt elrepül. Mindig újat és újat akartunk kezdeni, amikor egyszer csak benyitott az egyik tanárnő, hogy már régen kicsengettek. Megdöbbentünk, hogy mennyire semmit nem is tudtunk átvenni, mennyi mindent lehetett volna.
• az óra végén két diáknak adtam ajándékba újságot. Az egyik egy roma származású fiú volt, aki tudta is az anyagot, és még másoknak is segített, ha nem értették a dolgot. Például magyarázta nekik: "De figyelj, hát a lernen-t azt tudod ragozni, nem?" - "De." - "Na, hát úgy kell a spielen-t is!" A másik diák, aki újságot kapott, tudott a legtöbbet, de ő viszont csak mindig a megoldást mondta meg, nem nagyon működött közre. Miután odaadtam nekik az újságot, az jutott eszembe: vajon jóknak adtam az újságot? Vajon így mire ösztönzöm őket? Ki volt ügyesebb, aki nagyon akart, de nem volt olyan képességű, vagy az, aki tudott, vagy az, aki tudott és segített is? Jó döntést hoztam?
• amikor egyetemen mondja a tanár, hogy "a tanároknak nagyon kell tudniuk a névelőket, mert ha rosszul tanítod meg nekik, akkor lehet hogy egy életen át azt fogja hinni, hogy az pl. der Überraschung és nem pedig die Überraschung, ez pedig gondot okozhat majd a nyelvtanban", az nem tud annyira megfogni. De mikor ott állunk a gyerekek előtt, és nem tudjuk, hogy mi a Regenbogen névelője, akkor az nagyon ciki és aláássa a tekintélyünket és a szakmaiságunkat. "Minek tudjuk, ha a tanár se tudja?" Erre ott döbbentem rá, mikor a Regenbogen névelőjét valóban nem tudtuk.

Ezt követően a Mórába mentünk át 3. órára a 4.-esekhez, majd 4. órára az 5.-esekhez. A negyedikesekkel azt játszottuk, hogy felírtunk a táblára 8 szót (pl. ablak, toll, kuka, függöny, pad, szék) először németül és magyarul is, le kellett írniuk a füzetükbe, felolvastuk együtt a németet. Ezután letöröltük a magyar megfelelőjüket és felrajzoltunk helyettük ábrákat (egy tollat, egy padot, stb.), és a jelentkezőknek hozzá kellett párosítaniuk a német kifejezést. Sokan jelentkeztek, lelkesek voltak és ügyesek. Ezt követően felolvastuk még egyszer németül a szavakat, közben mondtuk magyarul is. Végül jött a legnehezebb feladat: elővetettünk velük egy üres papírt, letöröltük a tábláról a német szavakat is úgy, hogy csak az ábrák maradtak fent a táblán és dolgozatot írtak belőle. Akinek jól sikerült (5-6 pontot értek el), tehát akik tudták a német szót névelővel együtt és helyesen leírva, azok kaptak újságot. Nagyon tetszett nekik a feladat, és szerintem is nagyon jó volt. Az 5.-esekkel igeragozást és bemutatkozást vettünk. Gyakoroltunk feladatsort, kiejtést és önálló bemutatkozást (hogy hívnak, hány éves vagy és hol laksz). Ezután igéket ragoztunk. Felírtuk a táblára az adott igét, például tanzen, vagy basteln és egy adott diáknak végig kellett ragoznia azt az igét először szóban, aztán, ha jó volt, felírhatta a táblára is. Végül együtt olvastuk fel az igéket, hogy gyakoroljuk a kiejtést is és rögzüljenek a ragozások.

Mindezek után még tanulószobára is maradnunk kellett 14:00-tól 16:00-ig. Ott filmet néztünk, szóval nem volt olyan tanítási élmény, mint az előzőekben. Mindenesetre meglepődtem, hogy alig "tartottunk" órát aznap, mégis mennyire elfáradtam szellemileg. Kimerültnek éreztem magam. De az biztos, hogy a kimerültségem ellenére nagyon élveztem a tanítást. Megerősödtem benne, hogy tanár szeretnék lenni. Szerintem több ilyen lehetőséget kéne biztosítani a tanárnak készülőknek, mert ez többet segített nekem, mint eddigi egész egyetemi életem (az a komoly 1 év egyetem... :D).

7. Hogyan, milyen eredménnyel tanultam, és hogyan éreztem magam az iskolában, miért? Milyen sikerek, kudarcok vannak mögöttem? Milyen sikerekre vágyom, milyen kudarcokat szeretnék elkerülni?

Általános iskola 1-4. osztályban kitűnő voltam, majd miután átkerültem középiskolába, nagyon elhanyagoltam a tanulást, csak a legritkább esetben tanultam. Egyedül éreztem magam, kívülállónak és úgy éreztem, hogy mind a diákok, mind a tanárok ellenem vannak. Később, középiskola felső osztályában 9-12. osztályig ismét kitűnő voltam, mert elkezdtem normálisan - inkább nagyon keményen - tanulni. Az osztálytársaim többé nem csúfoltak, mert jótanuló lettem, a tanárok pedig csodájára jártak a tanulásomnak, mivel egészen addig egy mukkot sem tanultam, rettenetesen rossz tanuló voltam, matekból főleg. Sikerélmény volt ez, hogy így felnéztek rám, hogy egy fél év alatt a körülbelül 3-as átlagomat egy fél év alatt kijavítottam olyanra, hogy kettő darab 4-esem volt félévkor (matekból és fizikából), év végére pedig szín kitűnővel végeztem. Vannak nagy sikerek mögöttem (pl. kitűnő bizonyítvány, kitűnő érettségi, egy pár hónap alatt megtanultam középfokon németül az alapfoknak sem mondható szintről, sikeres fogyókúra, zenei versenyek és rendszeres - kisebb - fellépések, stb.), de ugyanakkor olyan dolgok is, amiket bánok. Például, hogy miért nem készültem rendesen biológia versenyekre. Ezek kis dolgok, amiket igazából nem kéne bánnom, egyrészt mert már mindegy, másrészt pedig azért, mert butaság.

Milyen sikerekre vágyom? Nagyon összetett. Nagyon szeretem az éneklést, 6 évig tanultam, nagyon szeretek zongorázni, azt 12 évig tanultam, de a nagy egyetemi hajtás és az itthoni háziasszonyi tevékenykedés annyira kiveszi az erőmet és annyira elfogyasztja az időmet, hogy nincs időm rájuk, pedig tudom, hogy sajnálni fogom, ha nem foglalkozom velük többet. Szeretném ezeket folytatni, egyelőre nem tudom, hogyan. A tanári pályámon is szeretném ezeket hasznosítani, pl. iskolai rendezvényeken énekelni vagy zongorázni, hogy színesebb legyen a műsor, meg mert szeretek fellépni (főleg énekkel). Kudarcok, amiket el szeretnék kerülni... Olyanná nem akarok válni, mint az elrettentő példáim. Viszont a jó tulajdonságokat, amiket a pozitív példáim adtak elém, például az ízléses megjelenést, a szakmaiságot, jó órabeosztást és céltudatosságot szeretném integrálni a tanári tevékenységembe.

8. Mikor és miért éreztem magam értékesnek az iskolában? Mikor, miért, hogyan kellett magamat megvédeni - diákoktól, tanároktól?

Sokszor nem éreztem magam értékesnek és sokszor még mindig nem érzem magam értéknek. Pedig tudom, hogy ha semmi kiválót nem tettem volna, akkor is értékes lennék, mert ember vagyok, egyedi, megismételhetetlen. Az dobott az önértékelésemen, ha valami nagyot tehettem le az asztalra, vagy olyasmit, amit én nagy dolognak éreztem. Például akkor nagyon boldog lettem, amikor kitűnővel végeztem 9.-ben, mert úgy éreztem, hogy mindenki, aki engem szidott és átvert, megkapta a magáét, mert magántanár nélkül, szorgalommal lettem kitűnő, miközben ezt aztán végképp nem gondolta volna senki.

Az osztálytársaim nagyon sokáig szivattak, gonosz pletykákat híreszteltek rólam, kövérnek és csúnyának, butának csúfoltak, ráadásul a tanárok se néztek valami sokba. Volt egy barátnőm a középsuliban alsósként, egy évvel felettem járt, két évig voltunk "barátnők", míg aztán egyszer az egész iskola előtt lejáratott, nevetségessé tett, úgy tüntetett fel, mint egy utca senkijét. Holott nekem nemhogy akkor, 8.-osként nem volt senkim, 17 évesen jött az első és egyetlen barátom, aki azóta a férjem. A tanárokat, akikkel "megküzdöttem", már fentebb leírtam, de hála Istennek, képesek voltak váltani és nem maradtam egész középiskola alatt egy senki a szemükben.

9. Hogyan látom a saját tanárrá válásom eddigi folyamatát? Mit jelent és hogyan becsülhető, összegezhető az eddigi fejlődésem? Hogyan gondolkodom leendő munkámról, iskolámról, diákjaimról?

Összehasonlítva az első egyetemi év végén lévő önmagamat az egyetem kezdetén létező önmagammal, mindenképpen fejlődtem. Mostanra már sokkal többet értek és tudok az életről, mint akkor, ez köszönhető az angol és a német tanulmányoknak is. Jártasabb vagyok már az irodalomban, nyelvismeretben-nyelvtudásban, országismeretben, ugyanakkor a pedagógiába is belekóstolhattam már. Ugyan ez még csak bevezetés volt a pedagógiába, és ennél sokkal több mindenről lesz még szó, és második év végére már úgy fogok visszatekinteni, hogy azt gondoltam elsőben, hogy már többet tudok, holott mennyi minden van még! Mostanra viszont már rájöttem, hogy a tanítás nemcsak abból áll, hogy bemegyek órára, beszélek valamiről, aztán kimegyek. Diákként ez a minta maradt meg a fejemben, és nem is gondoltam volna, hogy a tanári mesterség ilyen komplex. Viszont most, hogy már van egy kevés rálátásom erre a területre, még jobban tetszik, mint amikor ide jelentkeztem. Szerintem mindenképpen fejlődtem tudásban és gondolkodásban, önismeretben. A legjobban azt élveztem, amikor elmehettem Sajószentpéterre az iskolákba tanítani, mert ott minden eszembe jutott, amit pedagógia órán tanultunk és rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb pedagógián meghallgatni és elcsodálkozni a tényeken, hogy ilyen vagy olyan tanártípus vagyok, ilyen vagy olyan korszakok voltak a tanításban, de ezt a gyakorlatba átültetni szó szerint mesterséget kíván. Felismerni a helyzetet, amit órán megbeszéltünk és elgondolkodni a következő feladaton, hogy vajon hogy építsük fel és annak a hibáit hogyan javítsuk meg... A leendő munkámra, mint kihívásra gondolok, a diákokra, mint egyedi személyiségekre, akiket mind meg fogok ismerni és mind segíteni fogom az élet útján (persze a magam szintjén), az iskoláról pedig, mint ennek a csodás harcnak a színteréről. Harc a folyamatos aktív, szórakoztató és szakmai tanításért.

10. Hogyan értékelhetők a meglévő tapasztalataim? Hogyan értékelhető mindaz a tudás, amelyet már megszereztem? Hogyan, milyen utakon tudom folytatni az elkezdett utat?

Most, hogy megérezhettem kicsit a tanítás valódi ízét a sajószentpéteri órákon keresztül, azt tervezem, hogy minél több lehetőséget megragadok a gyakorlásra, hiszen úgy az elméletet, amit pedagógián és pszichológián folyamatosan kapni fogok, folyamatosan át tudom ültetni a gyakorlatba. Például keresek valakit, aki angolul vagy németül szeretne tanulni, és vele foglalkozom, vagy jelentkezek táborba szobavezetőnek... Mindenesetre a gyakorlat után nagyon ragaszkodom ahhoz, hogy még többet gyakoroljak. Már éppen kezdtem megunni az egyetemet és azt a rengeteg tanulást, amivel teletömik az agyunkat, mint valami kolbászt. Kezdtem azon gondolkodni, hogy biztosan jó, hogy tanárnak készülök? Nem is látok bele, hogy mi ez az egész, kezd unalmas lenni a rengeteg adat és erőfeszítés, amiket azért csinálok, hogy "tanárrá", valami elméletben létező lénnyé válhassak. A péteri és a Földesben töltött tanórák után viszont ismét lelkes vagyok, mert így már tudom, miért tanulok annyit és mit jelent a "tanár" fogalma.

11. Hogyan értékelhetők és kapcsolhatók a tanárrá válás folyamatához a kurzuson feltárult, megfogalmazott, esetleg módosult, vagy további átgondolást igénylő saját pedagógiai nézeteim, hitem, meggyőződéseim?

Ez egy nagyon jó kérdés, nagyon nehéz! Nos, mindenképpen fejlődtem szerintem. A kurzus nagyon hasznos volt a számomra, előhívott olyan tudást is bennem, amire nem is gondoltam volna. A gyakorlatban mindazt próbáltam elővenni, ami tudást itt, pedagógián elsajátítottam. Visszagondolva az akkori élményeimre, valóban voltam karmester, védelmező anyuka ("tyúkanyó", aki maga köré gyűjti a gyermekeit). Bohóc annyira nem voltam, mert úgy tudom, hogy ha a tanár az első órától kezdve bohóc, akkor később már nem fogják annyira komolyan venni. No meg szerintem elsőre nem szerencsés, ha az ember bohócként mutatkozik be. Ha már több éve tanítanám őket, akkor közvetlenebbül tudnék már velük beszélni, és úgy előjönne a bohócságom is. A gyakorlatban észrevettem, amit órán tanultunk: nehéz a különböző képességű és igyekezetű embereket összehangolni. A Kossuth-ban voltak a 6.-osok, ahol a csoportomban két diák kapott újságot ajándékba. A csoportban volt egy eléggé visszamaradott képességű gyerek is, külsőre is látszott rajta, remegett, alig tudott írni, helyesen írni meg pláne nem. Mentünk egy kört, a "lernen" igét kellett ragozni. Valaki mondta, hogy "ich lerne", a következő hogy "du lernst" és így tovább, hogy mindenki mondjon egy személyt és hozzá az igét, hogy hogyan ragozzuk. A sérült diáknál leálltunk, mert ő nem tudta, legfeljebb azt ismételte meg, amit a többiek mondtak neki. Ha butaságot mondtak volna neki, azt is ugyanúgy elismételte volna. Közben pedig ott volt a diák, aki mindent tudott, a fejét fogta már unalmában és idegességében, látszott rajta, hogy "haladjunk már!" Igyekeztem tyúkanyóként mindenkit védeni, előresegíteni és együtt tartani, de szörnyen nehéz. Karmesterként próbáltam mindenkire odafigyelni: mikor észrevettem, hogy az a "kis mindenttudó" a fejét fogva fekszik a padon, kifejezve a halálos unalmát, mondtam a többieknek, hogy segítsenek a társuknak az igeragozásban, találják ki, hogy mi a megoldás és odamentem ahhoz az egyhez, és akartam neki külön feladatot adni, hogy ő közben haladjon. Akinek van türelme a fiúhoz, például az a roma származású, aki szintén kapott újságot, az foglalkozott vele. Aki viszont nem olyan típus, hanem inkább "magányos farkas", vagy inkább jobb képességű, azzal pedig akartam haladni. Sajnos kicsengettek mire a feladatot feladtam annak az egy szem diáknak, így nem tudtam leellenőrizni a tervem sikerességét, de a "kis mindenttudó" örült a külön feladatnak, azt láttam. Éppen lelkesen belekezdett volna, amikor kicsengettek.

Emellett tudván, hogy nyelvet gyakorolva lehet megtanulni, igyekeztem a középkori mintától elszakadni. Az is eszembe jutott ötletként, hogy az óra végén a két csoportot "összeütköztetjük" Gabival, és bemutatják egymásnak, hogy mit tanultak ők a csoportban. Sajnos kicsengettek. 45 perc rettenetesen kevés.

A gondolkodásom a tanári pályát tekintve mindenképpen módosult a pedagógia órák hatására. Addig azt hittem, hogy nagyjából tudom, mit kell csinálnia egy tanárnak, mostanra viszont rájöttem, hogy elképzelésem sem volt és sok embernek elképzelése sincs arról, hogy egy jó tanár mitől lesz jó tanár és aki rossz tanár, az miért rossz. Persze a rosszat könnyebb megmondani, hogy mi nem jó benne, pl. unalmasan tartja az órát (bele lehet kötni: mi unalmas benne? Sok az adat, vagy monoton hangon beszél, vagy halkan beszél, esetleg összefüggéstelenül?), erkölcs híján van (pl. olyan az öltözködése, vagy az életmódja, hogy példát nem lehetne róla venni), stb. A jó tanárt, amilyen én is akarok lenni, viszont sokkal nehezebb megfogalmazni, hiszen ő maga is olyan komplex. Összetetten kell, hogy gondolkozzon és terveznie kell. Most már tudom, hogy semmiben sem lehetek biztos, hiszen ezután a féléves pedagógia után annyi mindent értettem meg és annyi mindenre ébredtem rá, hogy biztos vagyok benne, hogy még most sem látom át az egészet. Akkor nem is lenne szükség tovább pedagógiát tanulni!

Végső konklúzió:

Szerintem igencsak kimerítő válaszokat adtam! De én ezeket mind fontosnak tartottam, szerintem ha visszatekintek majd évek múlva erre a blogra, jó lesz pontosan elolvasni, hogy mit is gondoltam ekkoriban. Egy személyt azonban most még meg kell említenem: Isten. Ő az, aki a nehéz időszakokban végigkísért a középiskolában és csak az Ő segítsége és biztatása miatt lehetek ma az, aki vagyok. Nagyon tetszett Svidróné tanárnő magvető hasonlata a Bibliából: én is gondozni szeretném a diákjaimat. Tudom, hogy a vallás nem volt a pedagógia óra része, de fontosnak tartom ezt megemlíteni. Ezzel nem akarok tolakodni sem most, sem majd ha tanár leszek. Az életem és az óraszervezésem beszéljen helyettem és mutasson példát a diákoknak, ne a nyelvem!