Tanári élettörténetem első állomásai

Hát a következő, egyben utolsó feladatunk ebben a félévben nem volt kispályás, ezt nem lehetett megírni egy délután alatt.

1. Hogyan, mikor, miért jutott eszembe, jutottam arra a döntésre, hogy tanár legyek?

12. osztály második félév vége előtt (2013. ősze-tele környékén) jutott eszembe az, hogy mi lenne, ha az orvosi pálya helyett inkább valami mást csinálnék. Egész életemben orvosnak készültem - a biológia és a kémia érdekelt a legjobban. Aztán 2013. őszén jelentkeztem előrehozottan középszintű kémia érettségire, arra gondoltam, hogy "gyakorlásképp" az emelt szintűre megcsinálom a középszintet, vajon az hogyan sikerül. Tanultam rá, de amikor olyan masszívan el kellett kezdenem áttanulmányozni és betanulni a kémiát, akkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy miért is akarnám én ezt csinálni? Úgy éreztem, hogy olyan régóta tanulom már ezeket a tárgyakat, a biológiát és a kémiát, és még mindig nem tudom olyan mélységben. Ennyi év alatt - gondoltam - már egy csomószor be kellett volna jutnom az OKTV döntőjébe, versenyeredményeknek kéne hogy legyenek; de nem voltak, mert mindig elfelejtettem, amit tanultam belőlük. "Hogy is volt az ott a sejtekben? Mitokondrium mit is csinál? ..." Mindig ezek voltak, és ekkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért szűkült be ennyire a látóköröm, másra is képes lennék én, azt sem tudom, milyen képzések indulnak, akkor meg miért ne nézzek egy kicsit utána? A felvételi jelentkezést még február 15-éig le lehetett - pontosabban le kellett - adni, addig még volt egy csomó időm.

Elmentem a Debreceni Egyetem nyílt napjára megnézni, hogy milyen az orvosoktatás, hogy is néz ki. Az egyetem nagyon tetszett, mert szép, nagy, az egész jól néz ki, az orvoshallgató pedig, aki minket kísért, nagyon kedves volt és az egész "kirándulás" szuper volt. Elmentem ezen kívül még a Corvinus Egyetem nyílt napjára is, mert felkeltette az érdeklődésem a "nemzetközi kapcsolatok" szak is. Ez is nagyon tetszett, elképzeltem magam, mint magas beosztású diplomata, aki idegen nyelveken kommunikál és jogokat, erkölcsöt, elveket képvisel. Aztán eljöttem a Miskolci Egyetemre is szétnézni, hogy mi újság, de ez annyira nem fogott meg. Nem tudtam dönteni, ezért a szüleim úgy gondolták, elvisznek pályaválasztási tanácsadóhoz, hátha ő majd segít megtalálni azt a területet, ahol szeretném is a munkámat. Úton a pályaválasztási tanácsadóhoz legelső alkalommal, apa megjegyezte, hogy szerinte leginkább tanárnak lennék alkalmas, például fizika-kémia, vagy valami ilyesmi. Kinevettem, már csak azért is, mert a fizika és én nem szeretjük egymást. A pályaválasztási tanácsadónál elég bonyolult esetnek bizonyultam, több alkalmon keresztül teszteket töltögettem ki, beszélgettünk, stb. Végül arra jutott a tanácsadó a tesztek és a beszélgetések alapján, hogy leginkább valamilyen bölcsész szakra vagyok való. Ő is megállapította, amit addig én is tudtam, hogy bármit el tudnék végezni, mert meg tudok mindent tanulni, és mondta is, hogy itt már nem az a kérdés, hogy mit lennék képes elvégezni, hanem inkább az, hogy mi az a terület, ahol jól is érezném magam. Ő mondta először - illetve nem először, hiszen már anyáék is mondták nekem -, hogy tanárnak vagyok talán a legalkalmasabb. Ekkor kezdtem el a tanári hivatásról gondolkodni, körülbelül 2014. februárjában, a felvételi jelentkezés határideje előtt cirka egy héttel.

Eszembe jutott, hogy a Miskolci Egyetemen is van tanárképzés, gondoltam, megnézem, hátha találok itt valami jót, hiszen könnyebb itt maradni anyáékkal, ráadásul itt van Bence is, akivel a közös életet terveztük már akkor is. Ekkor találtam rá az angol-német osztatlan tanárképzésre. A többiről nem is nagyon gondolkoztam - a törit szeretem, de nem voltam felkészülve egy emelt szintű érettségire, a földrajzot még csak nem is szeretem, irodalomból sem emeltre készültem, sok idő lett volna rá összekészülni... A zenetanárin is gondolkodtam, hiszen 12 évig zongoráztam és az is nagyon jól ment, abból kijutottam országos versenyre is, ráadásul a tanárnőm is nagyon támogatott volna, majdnemhogy mindent megtett volna azért, hogy legalább én, aki szorgalmas is vagyok, meg van hozzá affinitásom is, legalább én ne hagyjam a klasszikus zenét! Emellett az énektanárin is gondolkoztam, mert 6 évig énekeltem is, és azt is nagyon-nagyon szerettem, abból is voltam versenyen... De a zenét azért vetettem inkább el, mert attól tartottam, hogy abból nem fogok tudni megélni, ha a férjemmel (most már Bencével) történik valami. Akartam egy biztos pontot, amire biztosan mindig szükség lesz. Mindenre volt valami indok, csak az angolra és a németre nem. Az angolt már kiskorom óta tanultam és zsigerből ment, majdnemhogy tanulás nélkül, és bár a németet még csak középszintű érettséginek megfelelő szinten sem beszéltem, tetszett a kihívás, hogy felkészüljek pár hónap alatt az emelt szintű érettségire, hogy megszerezzem ingyen a nyelvvizsgát. Ezért ezt jelöltem be első helyen. Másodikként már nem emlékszem, mit jelöltem, harmadiknak pedig az egészségügy-szervező lett volna, mert szeretek szervezkedni. De örülök, hogy maradtam a tanárinál, és annak is, hogy fel is vettek.

2. Hogyan, mikor és miért választottam ki azt a tudásterületet, amelynek a tanítását el tudnám képzelni/szeretném megvalósítani?

Ahogyan fent is leírtam, az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy mit akarok tanítani. A többi tudományterület sem lett volna kizárva, ha már jó előre eldöntöm, hogy mivel akarok foglalkozni, de szerintem akkor is inkább az angolnál és a németnél maradtam volna, mert szerintem azzal lehet a legtöbb mindent elérni. A nyelvekre mindig, mindenhol szükség lesz, és ezzel még nyelviskolába is elmehetek tanítani. Ráadásul nagyon szeretem is a nyelveket, értek is hozzájuk, és más országok kultúrája mindig lekötött. Ezért is kezdtem el egyébként többek között kínait is tanulni; megismerni azt az országot, kínait beszélni menő, és megy is. Akkor miért ne?

3. Kik, hogyan, miért befolyásolták a fenti ötletemet/döntésemet? Ki(k), hogyan és miért jelent(enek) számomra fontos, pozitív mintát vagy elrettentő példát? Ki(k), mikor, hogyan és miért próbáltak a fenti ötlettől/döntéstől eltávolítani?

Nos, pályaválasztás tekintetében elég makacsul viselkedtem. Mondjuk ha nem tartok elég profinak valakit szakmailag, akkor rá nem fogok úgy hallgatni, mint arra, akiről tudom, hogy profi. Első sorban én úgy gondolom, hogy a döntésemet alapos megfontoltsággal hoztam meg és boldog vagyok benne. Azonban akárhogyan is nézem, voltak, akik befolyásoló tényezőkként hatottak rám.

Első körben a befolyásoló tényezők a szüleim voltak; bár nem ők voltak a leginkább befolyásoló tényezők. Anya sokszor mondta nekem: "Jaj Noémi, ha itt maradnál Miskolcon, sokkal könnyebb dolgod lenne, mint ott egyedül Debrecenben - oda készültem orvosira -; itthon főznék neked, mosnék, nyugodtan lehetnél és tanulhatnál, nem kéne olyan sok mindent egyszerre megtanulnod. Ráadásul olyan egyedül egy nagy városban, hogy senkit sem ismersz... meg az orvosi olyan kemény, annyian kidőlnek... Én annyit dolgoztam fiatal koromban, három gyereket neveltem - itt utal testvéremékre - főiskola és munka mellett. Te ne dolgozz annyit, mint én, mert nem éri meg." Ez, hogy úgy mondjam, egy cseppet sem tántorított el az orvosi pályától. Aztán később, amikor a kémia és a biológia tanulás miatt elment a kedvem az orvositól, jutott eszembe, amit anya mondogatott; mi lenne, ha otthon maradnék. De ekkor sem érdekelt túlzottan ez, inkább az számított, hogy mihez is lenne kedvem tanulni, mi érdekelne, így mentem a Corvinus és a Debreceni Egyetem nyílt napjaira. A pályaválasztási tanácsadónál tett látogatásaim után azonban rögtön a Miskolci Egyetemen kezdtem el keresgélni, azonban ha itt nem találtam volna olyat, ami tetszik, akkor mentem volna máshova. Szerintem jó ez az egyetem, ezért is nem az egyetem számított a leginkább, hanem az, hogy mit szeretnék tanulni.

A másik tényező a - most már - férjem volt. Bár vele kapcsolatban is inkább az számított számomra, hogy mit szeretnék tanulni, nem annyira az, hogy ő Miskolcon van. Nem akartam miatta feladni azt, amit esetlegesen szeretnék, mert tudtam, hogy azt megbánnám. Persze pozitív tényező volt Miskolc mellett, nagyon is.

A harmadik, legfontosabb tényező a pályaválasztási tanácsadó volt. Úgy éreztem a kérdései és meglátásai alapján, hogy ért hozzá, nem csak belemagyaráz és kötekszik, mint annyian. Emiatt megbíztam a szakmaiságában és - mivel nagyon nem tudtam, mit szeretnék az orvosi helyett - kicsit rábíztam, hogy vezessen. A teszteredményeim és a meglátásai alapján igaznak éreztem azt, hogy bölcsészettudományi karra kéne mennem valamilyen tanárira. Úgy gondoltam, igaza van; tanárként egyesíthetem mindazt, amit szeretek; magyarázni, szervezni, értékelni, vezetni, stb.

Eltántorítani - emlékezetem szerint - senki sem akart. A bérházban, ahol felnőttem, felettünk lakik egy idős házaspár, a férj orvos. Ő nagyon szerette volna, ha orvos leszek, már gyűjtötte nekem a könyveket, hogy ha egyetemre megyek, akkor odaadja, hogy milyen jók. Nagyon fájt neki, amikor megtudta, hogy mégsem orvosnak megyek, mert örült, hogy végre valaki igazán oda fogja tenni magát, hogy jó orvos legyen. Talán ő volt az egyetlen, aki nagyon nem örült a döntésemnek.

Pozitív, vagy elrettentő példa... Sok pozitív példát láttam az iskolában. Ott volt például az osztályfőnököm, akivel interjút is készítettem, a magyartanárom mind általános, mind középiskolában, a hittantanárom középiskolában 8-tól 11. osztályig (3 pap is tanított minket, de a "középső" volt talán a legjobb, legokosabb, legkedvesebb és legnormálisabb ember, pap és tanár, akivel valaha is találkoztam, Papp Zoltán), a középsulis töritanárom felső tagozatból, Mlakár Zsófia. Osztályfőnök a jó humorával, az aktív, pörgő órákkal, szélsebes gyorsaságú kézírásával (mire az első szót leírtam, ő már minden részletet felírt a táblára és máris magyarázott, de nagyon jól állt neki), utánozhatatlanságával lopta be magát a szívembe, meg azzal, hogy azt tanultuk meg vele, amire szükségünk volt az érettségire, de ha nem értettük valaminek az értelmét, akkor mindent meg tudott magyarázni, akár szakmailag, akár azt, hogy az életben kinek, miért fontos. Ugyanakkor kedves volt, ha valami probléma volt, segített, megbeszéltük, és mindig utánakérdezett a személyes terveinknek, életünknek - persze diszkrét módon és annyit, amennyi tanári szerepköréhez tartozik. Az általános iskolai magyartanárom azért, mert a korosztályunknak - 1. osztálytól 3.-ig tanított minket - megfelelően tanított játékokkal, versekkel, bábokkal, vidámsággal, tele mosollyal, amolyan igazi tyúkanyó típusként. Ha valamelyikünknek problémája volt - például ha én sírtam, mert elestem vagy nem úgy sikerült valami, ahogy akartam -, akkor odaült mellénk a padba, megsimogatta a karunkat, megölelt és megértette velünk, hogy nem érdemes ezen vagy azon szomorkodni. Nagyon szerettem. A középsulis magyartanáromat a jó humora, határozottsága, embersége, és szakmai tudása miatt szerettem, jó volt a stílusa és amire szükségünk volt az érettségire, azt megtanultuk vele. Emellett engedett minket kibontakozni is: a dolgozatba nem volt muszáj azt beleírni, amit ő mondott el pl. verselemzésként, hanem ha saját gondolatunk volt és azt tényekkel, helyesen meg tudtuk indokolni, hogy miért úgy gondoljuk, akkor elfogadta és ugyanúgy lehetett ötös az, aki magolt, mint az, aki elolvasta a verset, elagyalt rajta és saját maga új gondolatokat szőtt hozzá. Arra is lehetőségünk volt, hogy vizsgára nem kellett verset tanulni, hanem lehetett szöveggyűjteményt használni a témánk kidolgozásához, viszont akkor alaposabban kellett kidolgoznunk a tételt, hiszen kezünkben a szöveggyűjteménnyel és a verssel még ott helyben is kitalálhattunk valami értelmezést. Ő és Papp Zoli atya voltak azok, akik nem azt magoltatták be velünk, ami a könyvben van (osztályfőnök nem tehetett mást, a matekban nincs olyan, hogy így vagy úgy értelmezem az exponenciális függvényt :D, mint töriben sem, ott is tények vannak), hanem önálló gondolkodásra sarkalltak minket. Zoli atyát nagyon tiszteltem és tisztelem, nagyon szerettük mindannyian. Lediktálta a füzetünkbe, ami a lényeg volt, aztán elmagyarázta - emberi szavakkal -, hogy mi mit jelent. Vele lehetett vitatkozni a hit kérdésében, tudott rá nagyon pontos szakmai választ adni. Például: De hát akkor az nem azt jelenti, hogy ...? ő erre válaszol: Nem, mert a xxx. niceai zsinaton az XY pápa azt mondta, hogy..., ennek alapján ugye a ...-ok úgy reagáltak xxxx-ben, hogy..., tehát... Azaz nagyon pontosan és nagyon logikusan meg tudta indokolni a válaszát. Szerintem az ő órái alatt többet értettem meg a keresztény vallásról és a hitről, mint bármilyen Istentiszteleten. Ez a tudás meg is maradt bennem és látom, milyen szükség lenne még ilyen "Zoli atyákra" a világban, hogy azok, akik templomba vagy gyülekezetbe járnak, megértsék, hogy tulajdonképpen miről szól ez az egész. Sok hiba történt a katolikus egyházban, de a tanaik rendkívüli módon megalapozottak, de nagyon összetettek, mert rengeteget és komolyan foglalkoztak velük. Végül, Mlakár Zsófia tanárnő: én az ő tanítása alatt szerettem meg a történelmet. Logikusan elmagyarázta az anyagot, jól felépítette, érthető, nyílvánvaló követelményrendszert állított fel, mindig csinosan öltözködött - ez is fontos szerintem egy tanárnál, főleg a mai világban; egy jól (nem túlzóan, kifutómodell nőkről vagy férfiakról beszélek) öltözött tanárra szerintem még a diákok is jobban hallgatnak, mint egy borzasztóan öltöző, hanyag kinézetű tanártól. Magas volt nála a követelmény, de pont elég magas. Nem teljesíthetetlen, de nem is "írd be a kockába a neved 5 pontért" szintű. Pontosan kellett tudni mindent, de ha látta, hogy értjük az anyagot, csak éppen a király neve vagy az évszám nem jut eszünkbe, nem vont le pl. az esszénkből olyan sok pontot.

De sajnos voltak elrettentő példák is, amilyen tanár soha nem akarok lenni. Középiskolában a földrajztanárom volt, hogy megalázott az osztály előtt, mondván, hogy csaltam és "cigányiskolába" vagyok való, aztán négyszemközt bocsánatot kért - persze az osztály csúfolását a szidása miatt még sokáig szenvedhettem. Ha nyílvánosan meg tudott alázni, akkor nyílvánosan kellett volna - szerintem - bocsánatot is kérnie és elismernie, hogy igazam volt és nem csaltam. Ott volt a középiskolai történelemtanárom alsó tagozatban, aki, bár jól tanított (többen nála értették meg a történelmi összefüggéseket), szintén jól értett a nevetségessé tételhez és a "kikosarazáshoz". Nem azt nézte, hogy mi az, amit megtanultam, hanem azt, hogy mit nem tanultam meg és annak alapján osztályozott. A hittantanárom, aki 12. osztályban jött Papp Zoli atya helyére, borzasztó volt. Unalmas is volt, hülyeségeket mondott, összefüggéstelen volt a logikája, és - hittantanár és papnövendék létére (meg akart nősülni, ezért addig még nem avatták pappá) - ha jött tanári ellenőrzés, akkor olyan órát levágott és annyi mindent összehazudott, hogy mi mennyi mindent tanultunk és mi mindent tudunk és milyen aktív órákon veszünk részt, hogy attól én éreztem magam bűnösnek. A középiskolai alsó tagozatos énektanáromat szerettem, mert kedves és aranyos volt, de tanárként szerintem annyira nem volt jó. Mindig ugyanazokat a dalokat énekeltük énekkaron is, órákkal a koncert előtt teljesen feleslegesen be kellett menni, hogy a már kotta nélkül tudott dalokat még több órán keresztül gyakoroljuk, és miután kinőttem az alsó tagozatos kórusból, még végzősként is fejből tudtam azokat az énekeket, amiket az alsós énekkar énekelt, mert sosem volt váltás.

4. Miért vonzó számomra a tanári munka?

A tanári munka számomra azért vonzó, mert szeretek tökéletességre törekedni, és szerintem egy tanárnak ilyennek kell lennie. Sok mindenhez értek és sok minden érdekel, egy tanárnak pedig pont sok mindenhez kell értenie. Vonz a tanári pálya, mert szeretem a rugalmas időbeosztást, az önszervezést, a vezetői szerepet és a felelősséget, szeretem azt, hogyha példát kell mutatni (nem vicc) és szeretem a kihívásokat. Szerintem ez a tanári munkában mind megtalálható.

5. Hogyan értékelhetők a diákélményeim?

Szerintem láttam pozitív és negatív példákat egyaránt, amiket szerintem a 3. kérdésben ki is fejtettem.

6. Hogyan értékelhetők azok az élményeim/tapasztalataim, amelyekben "tanárként" próbáltam ki  magam?

2013-ban voltam Tóalmáson az Élet Szava táborban szobavezető. Három másik társammal kellett egy tábori szobát vezetni, beszélgetni, támogatni őket, szabályozni a lefekvést és felkelést, a lelki életükre odafigyelni, stb. Tehát mondhatnánk, hogy "tanárnéniskedtünk", hiszen a Bibliával kapcsolatban tanítottuk is őket. Az egy nagyon pozitív élmény volt. Általában ha elkezdődik valamilyen elméleti vitás kérdésről egy diskurzus, mindig az a vége, hogy az emberek körbeülnek, kérdeznek és figyelemmel hallgatnak. Például ez volt középiskola 10-11-12. osztályában, és ez volt a táborban is. Elkezdtünk beszélgetni, és lényegében az lett a vége, hogy körben ültek, én pedig magyaráztam nekik, "tanítottam" őket. Ez nagyon pozitív élmény volt.

Idén Bikics Gabriella tanárnő már vitt minket kétszer is a Földesbe "tanítani." Itt több osztályban is jártunk már; 9.-eseknél, 10.-eseknél például. Itt legtöbbször az volt a feladatunk, hogy németül beszélgessünk kicsit a diákokkal család, lakóhely, iskola, szabadidő, időjárás, stb. témaköreiről, hogy rájöjjenek, mennyi mindent tudnak már kifejezni németül. Bikics tanárnő szerint mi vagyunk a "vitamininjekció" (én, Orosz Gabi, Tóth Noémi, Fekete Szandi és Tardi Roland), mert ha mi elmegyünk és foglalkozunk ott a diákokkal egy tanórányit, utána egy pár hónapig sokkal lelkesebben tanulják a németet és sokkal aktívabbak az órákon. Az is nagyon jó tapasztalat, hiszen múltkor például felhívtam a diákok figyelmét arra, hogy milyen sok hasonló szó van az angolban és a németben. Kérdeztem őket, hogy minek szeretnének tanulni, ha befejezik a középiskolát. Első reakció: nevettek, hogy hát azt ha ők tudnák németül... Mondom na, mondjad magyarul. Erre mondja, hogy mérnök. Nevettem, hogy nagyon egyszerű. Kérdeztem, hogy hogy van a mérnök angolul. Válaszolt, hogy "Engineer." Mondtam, hogy na, németben is ugyanez, csak máshogy mondjuk: "Der Ingenieur." Meglepődött, hogy igen? A másik fiú pedig csak betippelte, hogy "Ich will Medizin studieren." Már várta, hogy nem lesz jó a válasz, erre összecsaptam a kezem, hogy igen!! Nagyon jó! Meglepődött, hogy pedig csak betippelte. Örültem, hogy sikerült egy próbát kicsalni belőle, nem csak annyi volt, hogy "De ez hogy van?", hanem önálló gondolkodás.

Emellett idén május 8-án, pénteken el kellett mennünk Orosz Gabival két sajószentpéteri iskolába "órát tartani", "helyettesíteni" Petróczi Henrietta tanárnőt az ottani Kossuth és Móra általános iskolákban. Ez talán eddigi életem legnagyobb horderejű élménye volt a tanári pályával kapcsolatban. Az első óra 8-kor kezdődött a Kossuth iskolában, ahol a 6.-osokkal voltunk. Előző nap is volt már helyettesítés, de akkor Tardi Roland helyettesített. Ő elkövette azt a hibát, hogy megengedte nekik, hogy letegezzék, ezért őt elkezdték sértegetni és bántani. Mi ezért féltünk kicsit Gabival, hogy milyen lesz az osztály, de nagyon kedvesek és aranyosak voltak. Hátrányos helyzetű diákokkal foglalkoztunk. Az osztályt kétfele osztottuk, az egyik felével én, a másikkal Gabi foglalkozott. Én a fiúkat tanítottam. Már itt, az első órán rájöttem, mennyi mindent kell még megtanulnom és mennyire sok "hibát" vétettem ez alatt az egy óra alatt.

A tévedéseim:

• német óra volt, és a német nyelvben ugyebár a főneveket nagy kezdőbetűvel írjuk, valamint van névelőjük is. A gyerekek közül viszont többen is kis betűvel írták le a főneveket. Mikor odamentem hozzájuk, és láttam, hogy kis betűvel van leírva, mondtam nekik, hogy "Ez főnév. A főneveket nagy kezdőbetűvel írjuk." Aztán kisvártatva eszembe jutott, hogy vajon tudják-e, hogy mi az, hogy főnév? Eszembe jutott, hogy talán ilyen idős koromban még én sem tudtam, hogy az mi. "De akkor mit mondjak helyette?" - jött a kérdés és tanári pályafutásom első dilemmája.
• kifutottunk az időből. 45 perc a másfél vagy két órás egyetemi órák után egy pillanat alatt elrepül. Mindig újat és újat akartunk kezdeni, amikor egyszer csak benyitott az egyik tanárnő, hogy már régen kicsengettek. Megdöbbentünk, hogy mennyire semmit nem is tudtunk átvenni, mennyi mindent lehetett volna.
• az óra végén két diáknak adtam ajándékba újságot. Az egyik egy roma származású fiú volt, aki tudta is az anyagot, és még másoknak is segített, ha nem értették a dolgot. Például magyarázta nekik: "De figyelj, hát a lernen-t azt tudod ragozni, nem?" - "De." - "Na, hát úgy kell a spielen-t is!" A másik diák, aki újságot kapott, tudott a legtöbbet, de ő viszont csak mindig a megoldást mondta meg, nem nagyon működött közre. Miután odaadtam nekik az újságot, az jutott eszembe: vajon jóknak adtam az újságot? Vajon így mire ösztönzöm őket? Ki volt ügyesebb, aki nagyon akart, de nem volt olyan képességű, vagy az, aki tudott, vagy az, aki tudott és segített is? Jó döntést hoztam?
• amikor egyetemen mondja a tanár, hogy "a tanároknak nagyon kell tudniuk a névelőket, mert ha rosszul tanítod meg nekik, akkor lehet hogy egy életen át azt fogja hinni, hogy az pl. der Überraschung és nem pedig die Überraschung, ez pedig gondot okozhat majd a nyelvtanban", az nem tud annyira megfogni. De mikor ott állunk a gyerekek előtt, és nem tudjuk, hogy mi a Regenbogen névelője, akkor az nagyon ciki és aláássa a tekintélyünket és a szakmaiságunkat. "Minek tudjuk, ha a tanár se tudja?" Erre ott döbbentem rá, mikor a Regenbogen névelőjét valóban nem tudtuk.

Ezt követően a Mórába mentünk át 3. órára a 4.-esekhez, majd 4. órára az 5.-esekhez. A negyedikesekkel azt játszottuk, hogy felírtunk a táblára 8 szót (pl. ablak, toll, kuka, függöny, pad, szék) először németül és magyarul is, le kellett írniuk a füzetükbe, felolvastuk együtt a németet. Ezután letöröltük a magyar megfelelőjüket és felrajzoltunk helyettük ábrákat (egy tollat, egy padot, stb.), és a jelentkezőknek hozzá kellett párosítaniuk a német kifejezést. Sokan jelentkeztek, lelkesek voltak és ügyesek. Ezt követően felolvastuk még egyszer németül a szavakat, közben mondtuk magyarul is. Végül jött a legnehezebb feladat: elővetettünk velük egy üres papírt, letöröltük a tábláról a német szavakat is úgy, hogy csak az ábrák maradtak fent a táblán és dolgozatot írtak belőle. Akinek jól sikerült (5-6 pontot értek el), tehát akik tudták a német szót névelővel együtt és helyesen leírva, azok kaptak újságot. Nagyon tetszett nekik a feladat, és szerintem is nagyon jó volt. Az 5.-esekkel igeragozást és bemutatkozást vettünk. Gyakoroltunk feladatsort, kiejtést és önálló bemutatkozást (hogy hívnak, hány éves vagy és hol laksz). Ezután igéket ragoztunk. Felírtuk a táblára az adott igét, például tanzen, vagy basteln és egy adott diáknak végig kellett ragoznia azt az igét először szóban, aztán, ha jó volt, felírhatta a táblára is. Végül együtt olvastuk fel az igéket, hogy gyakoroljuk a kiejtést is és rögzüljenek a ragozások.

Mindezek után még tanulószobára is maradnunk kellett 14:00-tól 16:00-ig. Ott filmet néztünk, szóval nem volt olyan tanítási élmény, mint az előzőekben. Mindenesetre meglepődtem, hogy alig "tartottunk" órát aznap, mégis mennyire elfáradtam szellemileg. Kimerültnek éreztem magam. De az biztos, hogy a kimerültségem ellenére nagyon élveztem a tanítást. Megerősödtem benne, hogy tanár szeretnék lenni. Szerintem több ilyen lehetőséget kéne biztosítani a tanárnak készülőknek, mert ez többet segített nekem, mint eddigi egész egyetemi életem (az a komoly 1 év egyetem... :D).

7. Hogyan, milyen eredménnyel tanultam, és hogyan éreztem magam az iskolában, miért? Milyen sikerek, kudarcok vannak mögöttem? Milyen sikerekre vágyom, milyen kudarcokat szeretnék elkerülni?

Általános iskola 1-4. osztályban kitűnő voltam, majd miután átkerültem középiskolába, nagyon elhanyagoltam a tanulást, csak a legritkább esetben tanultam. Egyedül éreztem magam, kívülállónak és úgy éreztem, hogy mind a diákok, mind a tanárok ellenem vannak. Később, középiskola felső osztályában 9-12. osztályig ismét kitűnő voltam, mert elkezdtem normálisan - inkább nagyon keményen - tanulni. Az osztálytársaim többé nem csúfoltak, mert jótanuló lettem, a tanárok pedig csodájára jártak a tanulásomnak, mivel egészen addig egy mukkot sem tanultam, rettenetesen rossz tanuló voltam, matekból főleg. Sikerélmény volt ez, hogy így felnéztek rám, hogy egy fél év alatt a körülbelül 3-as átlagomat egy fél év alatt kijavítottam olyanra, hogy kettő darab 4-esem volt félévkor (matekból és fizikából), év végére pedig szín kitűnővel végeztem. Vannak nagy sikerek mögöttem (pl. kitűnő bizonyítvány, kitűnő érettségi, egy pár hónap alatt megtanultam középfokon németül az alapfoknak sem mondható szintről, sikeres fogyókúra, zenei versenyek és rendszeres - kisebb - fellépések, stb.), de ugyanakkor olyan dolgok is, amiket bánok. Például, hogy miért nem készültem rendesen biológia versenyekre. Ezek kis dolgok, amiket igazából nem kéne bánnom, egyrészt mert már mindegy, másrészt pedig azért, mert butaság.

Milyen sikerekre vágyom? Nagyon összetett. Nagyon szeretem az éneklést, 6 évig tanultam, nagyon szeretek zongorázni, azt 12 évig tanultam, de a nagy egyetemi hajtás és az itthoni háziasszonyi tevékenykedés annyira kiveszi az erőmet és annyira elfogyasztja az időmet, hogy nincs időm rájuk, pedig tudom, hogy sajnálni fogom, ha nem foglalkozom velük többet. Szeretném ezeket folytatni, egyelőre nem tudom, hogyan. A tanári pályámon is szeretném ezeket hasznosítani, pl. iskolai rendezvényeken énekelni vagy zongorázni, hogy színesebb legyen a műsor, meg mert szeretek fellépni (főleg énekkel). Kudarcok, amiket el szeretnék kerülni... Olyanná nem akarok válni, mint az elrettentő példáim. Viszont a jó tulajdonságokat, amiket a pozitív példáim adtak elém, például az ízléses megjelenést, a szakmaiságot, jó órabeosztást és céltudatosságot szeretném integrálni a tanári tevékenységembe.

8. Mikor és miért éreztem magam értékesnek az iskolában? Mikor, miért, hogyan kellett magamat megvédeni - diákoktól, tanároktól?

Sokszor nem éreztem magam értékesnek és sokszor még mindig nem érzem magam értéknek. Pedig tudom, hogy ha semmi kiválót nem tettem volna, akkor is értékes lennék, mert ember vagyok, egyedi, megismételhetetlen. Az dobott az önértékelésemen, ha valami nagyot tehettem le az asztalra, vagy olyasmit, amit én nagy dolognak éreztem. Például akkor nagyon boldog lettem, amikor kitűnővel végeztem 9.-ben, mert úgy éreztem, hogy mindenki, aki engem szidott és átvert, megkapta a magáét, mert magántanár nélkül, szorgalommal lettem kitűnő, miközben ezt aztán végképp nem gondolta volna senki.

Az osztálytársaim nagyon sokáig szivattak, gonosz pletykákat híreszteltek rólam, kövérnek és csúnyának, butának csúfoltak, ráadásul a tanárok se néztek valami sokba. Volt egy barátnőm a középsuliban alsósként, egy évvel felettem járt, két évig voltunk "barátnők", míg aztán egyszer az egész iskola előtt lejáratott, nevetségessé tett, úgy tüntetett fel, mint egy utca senkijét. Holott nekem nemhogy akkor, 8.-osként nem volt senkim, 17 évesen jött az első és egyetlen barátom, aki azóta a férjem. A tanárokat, akikkel "megküzdöttem", már fentebb leírtam, de hála Istennek, képesek voltak váltani és nem maradtam egész középiskola alatt egy senki a szemükben.

9. Hogyan látom a saját tanárrá válásom eddigi folyamatát? Mit jelent és hogyan becsülhető, összegezhető az eddigi fejlődésem? Hogyan gondolkodom leendő munkámról, iskolámról, diákjaimról?

Összehasonlítva az első egyetemi év végén lévő önmagamat az egyetem kezdetén létező önmagammal, mindenképpen fejlődtem. Mostanra már sokkal többet értek és tudok az életről, mint akkor, ez köszönhető az angol és a német tanulmányoknak is. Jártasabb vagyok már az irodalomban, nyelvismeretben-nyelvtudásban, országismeretben, ugyanakkor a pedagógiába is belekóstolhattam már. Ugyan ez még csak bevezetés volt a pedagógiába, és ennél sokkal több mindenről lesz még szó, és második év végére már úgy fogok visszatekinteni, hogy azt gondoltam elsőben, hogy már többet tudok, holott mennyi minden van még! Mostanra viszont már rájöttem, hogy a tanítás nemcsak abból áll, hogy bemegyek órára, beszélek valamiről, aztán kimegyek. Diákként ez a minta maradt meg a fejemben, és nem is gondoltam volna, hogy a tanári mesterség ilyen komplex. Viszont most, hogy már van egy kevés rálátásom erre a területre, még jobban tetszik, mint amikor ide jelentkeztem. Szerintem mindenképpen fejlődtem tudásban és gondolkodásban, önismeretben. A legjobban azt élveztem, amikor elmehettem Sajószentpéterre az iskolákba tanítani, mert ott minden eszembe jutott, amit pedagógia órán tanultunk és rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb pedagógián meghallgatni és elcsodálkozni a tényeken, hogy ilyen vagy olyan tanártípus vagyok, ilyen vagy olyan korszakok voltak a tanításban, de ezt a gyakorlatba átültetni szó szerint mesterséget kíván. Felismerni a helyzetet, amit órán megbeszéltünk és elgondolkodni a következő feladaton, hogy vajon hogy építsük fel és annak a hibáit hogyan javítsuk meg... A leendő munkámra, mint kihívásra gondolok, a diákokra, mint egyedi személyiségekre, akiket mind meg fogok ismerni és mind segíteni fogom az élet útján (persze a magam szintjén), az iskoláról pedig, mint ennek a csodás harcnak a színteréről. Harc a folyamatos aktív, szórakoztató és szakmai tanításért.

10. Hogyan értékelhetők a meglévő tapasztalataim? Hogyan értékelhető mindaz a tudás, amelyet már megszereztem? Hogyan, milyen utakon tudom folytatni az elkezdett utat?

Most, hogy megérezhettem kicsit a tanítás valódi ízét a sajószentpéteri órákon keresztül, azt tervezem, hogy minél több lehetőséget megragadok a gyakorlásra, hiszen úgy az elméletet, amit pedagógián és pszichológián folyamatosan kapni fogok, folyamatosan át tudom ültetni a gyakorlatba. Például keresek valakit, aki angolul vagy németül szeretne tanulni, és vele foglalkozom, vagy jelentkezek táborba szobavezetőnek... Mindenesetre a gyakorlat után nagyon ragaszkodom ahhoz, hogy még többet gyakoroljak. Már éppen kezdtem megunni az egyetemet és azt a rengeteg tanulást, amivel teletömik az agyunkat, mint valami kolbászt. Kezdtem azon gondolkodni, hogy biztosan jó, hogy tanárnak készülök? Nem is látok bele, hogy mi ez az egész, kezd unalmas lenni a rengeteg adat és erőfeszítés, amiket azért csinálok, hogy "tanárrá", valami elméletben létező lénnyé válhassak. A péteri és a Földesben töltött tanórák után viszont ismét lelkes vagyok, mert így már tudom, miért tanulok annyit és mit jelent a "tanár" fogalma.

11. Hogyan értékelhetők és kapcsolhatók a tanárrá válás folyamatához a kurzuson feltárult, megfogalmazott, esetleg módosult, vagy további átgondolást igénylő saját pedagógiai nézeteim, hitem, meggyőződéseim?

Ez egy nagyon jó kérdés, nagyon nehéz! Nos, mindenképpen fejlődtem szerintem. A kurzus nagyon hasznos volt a számomra, előhívott olyan tudást is bennem, amire nem is gondoltam volna. A gyakorlatban mindazt próbáltam elővenni, ami tudást itt, pedagógián elsajátítottam. Visszagondolva az akkori élményeimre, valóban voltam karmester, védelmező anyuka ("tyúkanyó", aki maga köré gyűjti a gyermekeit). Bohóc annyira nem voltam, mert úgy tudom, hogy ha a tanár az első órától kezdve bohóc, akkor később már nem fogják annyira komolyan venni. No meg szerintem elsőre nem szerencsés, ha az ember bohócként mutatkozik be. Ha már több éve tanítanám őket, akkor közvetlenebbül tudnék már velük beszélni, és úgy előjönne a bohócságom is. A gyakorlatban észrevettem, amit órán tanultunk: nehéz a különböző képességű és igyekezetű embereket összehangolni. A Kossuth-ban voltak a 6.-osok, ahol a csoportomban két diák kapott újságot ajándékba. A csoportban volt egy eléggé visszamaradott képességű gyerek is, külsőre is látszott rajta, remegett, alig tudott írni, helyesen írni meg pláne nem. Mentünk egy kört, a "lernen" igét kellett ragozni. Valaki mondta, hogy "ich lerne", a következő hogy "du lernst" és így tovább, hogy mindenki mondjon egy személyt és hozzá az igét, hogy hogyan ragozzuk. A sérült diáknál leálltunk, mert ő nem tudta, legfeljebb azt ismételte meg, amit a többiek mondtak neki. Ha butaságot mondtak volna neki, azt is ugyanúgy elismételte volna. Közben pedig ott volt a diák, aki mindent tudott, a fejét fogta már unalmában és idegességében, látszott rajta, hogy "haladjunk már!" Igyekeztem tyúkanyóként mindenkit védeni, előresegíteni és együtt tartani, de szörnyen nehéz. Karmesterként próbáltam mindenkire odafigyelni: mikor észrevettem, hogy az a "kis mindenttudó" a fejét fogva fekszik a padon, kifejezve a halálos unalmát, mondtam a többieknek, hogy segítsenek a társuknak az igeragozásban, találják ki, hogy mi a megoldás és odamentem ahhoz az egyhez, és akartam neki külön feladatot adni, hogy ő közben haladjon. Akinek van türelme a fiúhoz, például az a roma származású, aki szintén kapott újságot, az foglalkozott vele. Aki viszont nem olyan típus, hanem inkább "magányos farkas", vagy inkább jobb képességű, azzal pedig akartam haladni. Sajnos kicsengettek mire a feladatot feladtam annak az egy szem diáknak, így nem tudtam leellenőrizni a tervem sikerességét, de a "kis mindenttudó" örült a külön feladatnak, azt láttam. Éppen lelkesen belekezdett volna, amikor kicsengettek.

Emellett tudván, hogy nyelvet gyakorolva lehet megtanulni, igyekeztem a középkori mintától elszakadni. Az is eszembe jutott ötletként, hogy az óra végén a két csoportot "összeütköztetjük" Gabival, és bemutatják egymásnak, hogy mit tanultak ők a csoportban. Sajnos kicsengettek. 45 perc rettenetesen kevés.

A gondolkodásom a tanári pályát tekintve mindenképpen módosult a pedagógia órák hatására. Addig azt hittem, hogy nagyjából tudom, mit kell csinálnia egy tanárnak, mostanra viszont rájöttem, hogy elképzelésem sem volt és sok embernek elképzelése sincs arról, hogy egy jó tanár mitől lesz jó tanár és aki rossz tanár, az miért rossz. Persze a rosszat könnyebb megmondani, hogy mi nem jó benne, pl. unalmasan tartja az órát (bele lehet kötni: mi unalmas benne? Sok az adat, vagy monoton hangon beszél, vagy halkan beszél, esetleg összefüggéstelenül?), erkölcs híján van (pl. olyan az öltözködése, vagy az életmódja, hogy példát nem lehetne róla venni), stb. A jó tanárt, amilyen én is akarok lenni, viszont sokkal nehezebb megfogalmazni, hiszen ő maga is olyan komplex. Összetetten kell, hogy gondolkozzon és terveznie kell. Most már tudom, hogy semmiben sem lehetek biztos, hiszen ezután a féléves pedagógia után annyi mindent értettem meg és annyi mindenre ébredtem rá, hogy biztos vagyok benne, hogy még most sem látom át az egészet. Akkor nem is lenne szükség tovább pedagógiát tanulni!

Végső konklúzió:

Szerintem igencsak kimerítő válaszokat adtam! De én ezeket mind fontosnak tartottam, szerintem ha visszatekintek majd évek múlva erre a blogra, jó lesz pontosan elolvasni, hogy mit is gondoltam ekkoriban. Egy személyt azonban most még meg kell említenem: Isten. Ő az, aki a nehéz időszakokban végigkísért a középiskolában és csak az Ő segítsége és biztatása miatt lehetek ma az, aki vagyok. Nagyon tetszett Svidróné tanárnő magvető hasonlata a Bibliából: én is gondozni szeretném a diákjaimat. Tudom, hogy a vallás nem volt a pedagógia óra része, de fontosnak tartom ezt megemlíteni. Ezzel nem akarok tolakodni sem most, sem majd ha tanár leszek. Az életem és az óraszervezésem beszéljen helyettem és mutasson példát a diákoknak, ne a nyelvem!

Kérdések egy pedagógushoz: Interjú Svidróné Grallert Marianna tanárnővel

Azt a feladatot kaptuk, hogy keressük meg kedvenc tanárunkat, és készítsünk vele interjút. Attól az embertől lehet a legtöbbet tanulni, akit példaképünknek tekintünk mi magunk is! Számomra ez az ember Svidróné Grallert Marianna, aki 8 éven kereszül tanított nekem matekot és fizikát, ráadásul ugyanúgy 8 éven keresztül osztályfőnököm is volt. Nevéhez csacsiavató, szamáravató, diákigazgató választás, ballagás, osztálykirándulások, szalagavató, érettségi és majdnem minden iskolás emlékem szorosan hozzáfűződik.

Május 2-ára beszéltünk meg találkozót a Fráterhez, hiszen azt mindketten ismerjük. Felmentünk a tanáriba, ahol leültünk, és elkezdtünk beszélgetni a tanítás, tanár-diák kapcsolat, iskola és nevelés témaköreiről. Alább következik az interjú. Minden kérdés után zárójelbe a saját, interjú közben kimondott vagy ki nem mondott gondolataimat fűzöm a kérdéshez és a válaszhoz.

1. Milyen hasonlatokban/metaforákban tudja kifejezni azt, hogy mit jelent neki a saját munkája?

S. G. M.: Huhh, nehéz kérdés... Hasonlat, hasonlat... Hát, talán a legjobb hasonlat az, ha azt mondom, a munkám olyan, mint a fél életem. Én a tanárságot hivatásomként fogom fel, és az iskolához nagyon ragaszkodom. Itt tanultam, itt kezdtem tanítani és nem is mennék máshova tanítani.

(A hasonlat megfogott, mert igen, a tanítás tényleg olyan a tanár számára, mint a fél élete. Ott tölti a napja felét az iskolában, hazaviszi a munkáját, kapcsolatot kell ápolni a diáksággal [különösen egy osztályfőnöknek], ott lenni közösségi programokon, stb... Szóval, aki nem élvezi a tanár-életet, vagy nem akar ilyen kettős életet élni, az szerintem nem ajánlott, hogy tanárnak menjen.)

2. Hogyan gondolkodik a tanításról, a tanulásról, a diákokról, az iskoláról, a saját szaktárgyáról?

S. G. M.: Szerintem a tanításnak nagyon-nagyon sok összetevője van. A tanárnak nagyon tudnia kell a saját szaktárgyát. Nem csak középiskolás szinten, hanem ha valamelyik gyerek rákérdez, hogy "de tanárnő, most az miért úgy van?", akkor el tudja magyarázni neki. És naprakész legyen! Ez nagyon fontos. Jó, nálam a mateknál úgye nincs akkora változás, mert hát ugye ez matek, ez nem olyan, mint az irodalom, hogy valaki másképp értelmez egy művet, és akkor az már egy újdonság az irodalomban, ez inkább állandó, de például azok, akik ilyesmivel foglalkoznak, azoknak igenis naprakésznek kell lenniük. És a tanár szeresse a tárgyát!! Tudja használni az életben, például mint én is, ha emlékszel, a ballagásra direkt matekos hasonlatokat vittem (hogy életetek szigorúan monoton legyen, stb). Tehát a legfontosabb két összetevő az, hogy nagyon jól tudja a saját szaktárgyát a tanár, és szeresse a tárgyát. De! Ez a két dolog még mindig nem elég a tanításhoz. Nagyon fontos, hogy a tanár tudjon magyarázni, ne szakadjon el az aktuális igényektől (mert van, hogy egyik osztályban elég egy példát mondani, de a másikban meg kell még egy, mert az elsőből nem értették meg, amit magyarázol). A következetesség nagyon fontos, tehát hogy a tanár tudja, honnan hová akar eljutni a tananyagban. Mondhatnánk ezt úgy is, hogy a tanár céltudatos. És ami még nagyon fontos: az ARÁNYTARTÁS! Hogy mikor vagyok szigorú, mikor kedves, meddig vagyok lelkigondozó és mi az, ami már nem az én dolgom a diáknál. Mert nem jó az, ha egy tanár mindig csak vicces, vagy mindig csak szigorú, vagy olyan dolgokba is belekérdez a diáknál, ami abszolút nem rá tartozna. Fontos emellett a személyesség, tehát például én is a neveket rögtön próbálom megjegyezni, amint odakerül mondjuk az új osztály. A közvetlenség is fontos, meg az őszinteség még ami nagyon fontos! Az őszinteség. Mert a diákok mindig figyelnek: lelkigyakorlaton, órán (ha nem is arra, amit tanítasz, de ahogy viselkedsz!), kiránduláson, mindenhol. Ha észreveszik, hogy nem vagy őszinte, akkor csalódnak benned! Ez nagyon fontos! A tanárnak mindig őszintének kell maradnia. Például saját vicceket mesélni, nem átvenni egyik tanártől, például ott van Németh Gergő hogy meséltétek hogy elkurjantotta magát hogy "hejrutyutyu" vagy mi is volt... Azt tudnia kell a tanárnak magáról, hogy jól áll-e neki valami, vagy sem. Nekem például az nem állna jól, ő viszont ilyen. Igen, az őszinteség. Meg hogy ha valamelyik másik kolléga valamihez ért, amihez én nem, akkor nem leállni, hogy "a fene egye meg, hogy ő ért ahhoz, én meg nem...", hanem megtalálni azt, amiben én vagyok jó és azt képviselni. És, mint mondtam, a diákok mindig figyelnek. Nem mindegy, hogy úgy megyek be az osztályba bejelenteni, hogy jövő héten lelkigyakorlat, hogy "figyeljetek gyerekek, jövő héten lelkigyakorlat lesz...." de közben rólam is látszik, hogy a hátam közepébe se hiányzik az egész, mert akkor ők is úgy fognak hozzáállni. Ha lelkesen megyek be és gyorsan felírom a táblára, akkor máris nem azzal az unalommal fognak ők is viselkedni, hanem hajlandóbbak lesznek eljönni, ha nem is teljes lelkesedéssel, de mégse olyan, mintha én is már eleve úgy megyek oda. Meg tényleg figyelnek. Ezért is fontos, hogy például a tanár sok mindenhez értsen, ne csak a saját szaktárgyához, hanem mint például te is, hogy tudsz zongorázni, meg énekelni, ha már egyszer kiállsz és látnak a diákok, mindjárt elámulnak, hogy "hát tanárnő még ehhez is ért??"

A diákokról... Hát én azt vettem észre az elmúlt 20 év alatt, hogy hígult a közösség. Például, előveszem azokat a dolgozatokat, amiket még 20 évvel ezelőtt oda mertem adni a gyerekeknek, hogy ki kell dobnom őket a kukába, mert nem lennének képesek megírni. Az érettségi is egyszerűbb lett. Hígult a közeg, mert amikor én kezdtem, Miskolcon csak 5 gimnázium volt. Akkor csak az jöhetett gimnáziumba, csak azt vették fel, aki tényleg tudott és elérte azt a szintet. Akinek nem volt olyan a kompetenciája, az ment szakközépiskolába szakmát tanulni. Most meg tele vagyunk gimnáziumokkal, ha nem hozzánk kerül a gyerek, akkor a szülő majd viszi máshova. A diákok szétszóródva vannak a gimnáziumokban. Hozzánk is kerül be nagyon okos, és kevésbé okos gyerek is, mert sok a gimnázium. Ezért aki tudna haladni, azt visszafogja az, aki még mindig nem érti az anyagot, kevesebb mindent tudunk átvenni, stb. Mondom, dobom ki a dolgozatokat, amiket nemhogy alapmatekon, de még matek fakton se mernék odaadni dolgozatként ma már!! És ez elég szomorú. A másik dolog meg az, hogy a diákok szokásai mindig változnak. Régen például ha rosszul felelt a diák, esetleg elsírta magát, de minimum megkérdezte, hogy "tanárnő, mikor lehetne javítani?" Mostanában történt - nem velem, de tudom, hogy mi volt -, hogy a gyerek hiányzott egy pár órát, aztán amikor visszajött, akkor a tanár kihívta felelni, de még abból az anyagból, amikor a gyerek még ott volt órán. A gyerek meg felháborodott, hogy "tanárnőnek nincs joga engem feleltetni, mert nem voltam itt!!" Mondta a tanár, hogy "hát de amikor ezt vettük, akkor még itt voltál...", de felesleges! A tanári tekintély egyszerűen megcsorbult. Ráadásul most van ez a kampányszerű tanulás jelenség, hogy nem tanul, nem tanul, aztán hirtelen jövő héten dolgozat és mindenki egyszerre kezd el tanulni. Aztán jönnek, hogy "de írjuk majd jövő héten", "inkább csütörtökön, mert túl sok", stb. Meg bent hagyják a könyveket a padban! Ami másnapra kell, azt esetleg (!) hazaviszik, mert hát minek? Otthon úgyse nézegeti... Ez a kampányszerű tanulás, hogy "majd ha kell, hazaviszem, addig minek?" És ez színvonalcsökkenéshez vezetett, mert egyszerre nem tud annyi mindent megtanulni, mint amennyit megtanulhatna akkor, ha rendszeresen olvasgatta volna a könyvet, ha hazaviszi. És itt a másik, hogy nem tudjuk megtenni, hogy állandóan mindenki megbukik, mert nem tudja teljesíteni a szintet, mert a szülők között is nagy a megosztottság. Hát például ott volt, hogy tudod volt, amikor megtudtam, hogy *osztálytárs neve* cigizik. Behívtam a szülőt és mondtam neki, hogy hát a gyerekét megláttam, hogy cigizik és hogy sajnálom, de ez nálunk nem elfogadott. Erre nem az van, amit várnék, hogy valami megbánás vagy szégyen vagy "majd beszélek vele", hanem tudod mit mondott? "Hát igen, hát tudom, hogy cigizik, de hát mit lehet tenni, hát... mondtam is neki, hogy ne szívjon azért annyit....." Na most ilyenkor mit tudsz csinálni? Semmit. Ilyenkor már nincs miről beszélni. Meg volt tudod, amikor ide elkezdtél járni, akkor volt ez az emo korszak, hogy szemébe lógó haj, meg fekete ruha meg ilyenek... Na hát elkezdett ide járni egy kislány, haspólóban járt, meg köldökpiercingje volt, amit ha kivett, akkor ott volt a luk a hasában, meg a szemébe lógott a haja meg depressziós ruha meg ilyenek... Hát behívtam az anyukát, hogy elmondjam neki, hogy ezt nem találjuk jónak, mert ez pszichológiailag nem tesz jót a gyerek lelkének és ilyen öltözet nem megengedett az iskolában... De tudod, amikor belép az anyja, és ugyanúgy van felöltözve, mint a gyerek, csak ő még nem is az a nádszálvékony, hanem hasa lóg a haspólóból meg minden.... Na ilyenkor mit mondasz? Elmondod, hogy a gyereke hogy néz ki, amikor ő is ugyanúgy öltözik? Ilyenkor felállsz az asztaltól és azt mondod, hogy nincs miről beszélni. És ez a nehéz. De nem mindenki ilyen, mert például amikor neked volt az az ügyed, hogy a fiúk felbosszantottak és megverted őket, és akkor behívtam anyukádékat, és elmondtam, hogy mi történt, akkor ők nem úgy álltak hozzá, hogy "na majd akkor jól kezelésbe vesszük, ilyet csinálni", vagy "hát nem olyan nagy baj az...", hanem elmondták, hogy te otthon abszolút nem így viselkedsz és rendes vagy, kedves vagy és tisztelettudó. Ez máris segítség volt, mert így már előrébb jutottunk, hiszen megtudtam, hogy itt van az iskolában valami, ami ezt a fajta erőszakosságot kiváltja belőled. De mondom, nagy a megosztottság.

(Ez a rész nagyon érdekes volt, a példák nagyon megmaradtak bennem ezzel kapcsolatban. Minden egyes részével egyetértek, és osztályfőnök szavait meghallgatva még jobban erősödött bennem az a vágy, hogy még pontosabban megismerjem magamat, hogy tudjak őszinte lenni, önmagam lenni. Ahhoz, hogy önmagam legyek, ismernem kell a gondolkodásomat. Igazából nem is nagyon tudom leírni, mi minden jót találok osztályfőnök szavaiban, mert mindegyik részlet érdekes számomra. Hogyan fogok majd konfrontálódni a diákkal, szülővel? Meddig legyek kedves, mikor szigorú?)

3. Hogyan tudná ötsorosokba sűríteni tapasztalatait, meggyőződéseit?

S. G. M.: Hajaj, nehéz. Ötsorosba? Hogy mi az az öt dolog, ami szerintem a legfontosabb? Húúha. Hát az első a hitelesség szerintem, a második az aránytartás. A harmadik... a szakértelem, szerintem, a negyedik a közvetlenség (persze csak módjával!) és az ötödik szerintem a meggyőződés. Hogy én is azért veszek részt például a lelki gyakorlaton, mert én is lelkes vagyok. És szerintem a tanári pálya annyi újat ad, mindig más, ezért ha egyénre szabom a tanításomat és gondolkodásomat, akkor sosem fogom megunni.

4. Hogyan, milyen tartalmú és szerkezetű fogalomtérképet készítene az általa birtokolt tanári szakértelemről?

S. G. M.: Szerintem azt, amit a kettes kérdésre elmondtam, erre is alkalmazható. A tanári szakértelemhez hozzátartozik a szakmai (naprakész) tudás, a saját tárgyának a szeretete, az, hogy tudjon magyarázni, ne szakadjon el az aktuális igényektől, legyen következetes, aránytartó, közvetlen, személyes, őszinte, meg az az ötsoros, amit az előbb írtunk:

1. hitelesség

2. aránytartás

3. szakértelem

4. közvetlenség

5. meggyőződés.

5. Hogyan vélekedik a tanárrá válás folyamatáról, a tanári mesterség tanulhatóságáról?

S. G. M.: Szerintem a tanárság tanulható, de mindenképpen kell hozzá egy véna. A tanítás az olyan persze, hogy gyakorlat teszi a mestert (mint például az autóvezetésnél is, megtanulom én a szabályokat a könyvből, de akkor fogom tudni, ha odaülök a kocsiba és vezetem). Szerintem mindig nagy szükség van a fiatal, kezdő pedagógus mellé egy "vén rókára", egy vezetőre, aki már régóta tanít. Sokan akik kikerülnek az egyetemről friss pedagógusként, nagyon más elképzelésekkel élnek, mint azok, akik már tudják, hogy az nem úgy van a gyakorlatban, mint ahogyan azt elképzelték friss diplomásként. Például kikerül a tanár friss diplomásként az egyetemről, azt gondolja, hogy na, ő most egy nagyon fejlett kompetenciájú osztályt akar kiképezni, akik nem csak érettségi szintjén tudják az anyagot, és értik és "hú de jó lesz minden" és milyen szuperül fognak haladni, aztán elmondja az óratervét a "vén rókának", aki megmondja neki, hogy ennyi mindent 45 perc alatt biztosan nem fog tudni megcsinálni. Meg a friss diplomások általában magas szintet akarnak megkövetelni, hiszen az egyetemen magasabb színvonalhoz szoktak hozzá, ezért azt akarják, hogy a középiskolás diákok is azt a színvonalat teljesítsék. Rá kell őket ébreszteni arra, hogy ez sajnos nem így van, és hogy ma már alig találni olyan diákot, aki hajlandó is tanulni és tud is tudást felmutatni. Ezért is támogatjuk például mi itt a Fráterben a friss diplomásokat, vagy azokat, akik gyakorolni szeretnének, mert tudjuk, hogy milyen - gyakran téves - elképzelései vannak egy frissen végzettnek. Ugynakkor szükség is van az újfajta felfogásra, amit a friss diplomások hoznak, mutatnak és próbálnak képviselni.

6. Van-e mondanivalója a kurzuson megismert/feldolgozott bármely képhez, szövegrészlethez kapcsolódóan?

S. G. M.: Nincs különösebb, szerintem amit eddig elmondtam, abban minden bennevan, amit gondolok.

7. Hogyan látja a saját hite, nézetei, meggyőződései és osztálytermi gyakorlata közötti kapcsolatot?

S. G. M.: Hát szerintem az a legnehezebb a tanári hivatásban, hogy hiába van egy meggyőződésünk, sajnos az eredményt nem tudjuk közvetlenül lemérni. Legfeljebb évtizedek múlva, ha mondjuk osztálytalálkozó van és ott vagyunk, és akkor elmondja a gyerek, aki például már 15-20 éve végzett, hogy "jaj tanárnő, olyan jó volt az a példa, amikor azt mondta hogy... mert így maradt meg bennem az összeadás/kivonás/exponenciális függvény/stb" A saját hitem... hát én úgy látom a tanárt, úgy látom magamat, hogy nem én vagyok a magvető, hiszen a gyerek az, aki hozza a saját intelligenciáját, kompetenciáját, tehetségét, gondolkodását, stb., magyarán nem én vagyok az, aki ezt belehelyezi, hanem Isten. Másrészről az arató sem én vagyok. Szerintem én az vagyok, aki a köztes gondozást végzi. Nem én vetettem, de nem is én aratok, én az vagyok, aki az elvetett magot lehetőleg aratásig gondozom.

8. Van-e tanácsa a tanári mesterséget tanuló tanárjelöltek számára?

S. G. M.: Van, igen. Szerintem itt az első és legfontosabb az, hogy a tanárnak nem szabad leszűkülnie egy adott dologra. Nem lehet, hogy valaki csak a saját szaktárgyához értsen. Szükség van egyéb ismeretekre is, például kommunikációra, hogy a tanár-diák-szülő között ne legyen probléma, pénzügyi ismeretekre (osztálypénz kezelése, vagy hogy a kirándulás ne kerüljön túl sokba), szervezőkészségre (pl. ballagáson kinek hova kell állnia, osztálykiránduláson mikor, hol találkozzunk, mikor hova menjünk, ennivaló, szállás szervezés, stb). És ami ma már egyre fontosabb lesz: INFORMATIKAI TUDÁS! Ma már nem lehet tanár informatikai tudás nélkül. Például, tudjon elkészíteni egy powerpoint előadást, hogy tudja, hogy ha a diák készít egyet, mennyi energiát fektetett bele. Például van, aki annyira nem ért az informatikához, hogy egy két diából álló powerpoint előadástól már hanyattesik, hogy mekkora munka van benne. No meg például nálunk is van már interaktív tábla, amivel sokkal szórakoztatóbbá, érdekesebbé lehet tenni az órát. Ezektől nem szabad irtózni, hanem a lehetőségeket kell figyelni, és tudni kell, mi az, ami már elavult és mi az, ami most menő. Én se nagyon tudom még használni a Facebookot, de most a következő osztályomnak már akarok csinálni egy Facebook-csoportot, mert tudom, hogy a Facebookot gyakrabban nézik, mint az e-naplót, ezért inkább ott fogok nekik üzenni, mert azt legalább elolvassák. Tudom, hogy úgyis fognak egy külön csoportot csinálni, amiben én nem vagyok benne, de amiben én bennevagyok, abban legalább tudunk információt továbbítani. Ezek mellett a tanárnak fáradhatatlannak lennie. Mindig lelkesedni kell, mindig topon lenni, ugyanakkor szakbarbárrá sem szabad válni. Mint mondtam, sokkal vonzóbb az, ha hirtelen az a tanár, akit minden nap látunk matek vagy fizika órán, hirtelen előrukkol valami mással, például zongorával, vagy tánccal vagy valamivel, ami menő. Ez sokkal vonzóbb, mint aki éjjel-nappal csak egy dolognak szenteli az életét és nem is érdekli más. Jó, legyen olyan, aki olyan akar lenni, de tanárnak jobban illik az, aki máshoz is ért, nemcsak a saját szakjához. Emellett tudni kell, hogy a tanári munka nagyon nem olyan, mint ahogyan azt sokan hiszik. Bár rugalmasabb, mint például egy banki munka, ahova be kell menni reggel, egész nap megadott dolgokat csinálni, aztán hazamenni, mégis nehezebb. Sokan mondják, hogy "jaj hát neked mi dolgod, hát tanár vagy, délben hazamész, ott a 3 hónap nyári szüneted..." De ez valójában nagyon nem így van. Jó, délben végzünk, ezért mondom, hogy rugalmasabb. Mi viszont hazavisszük a munkát. Ha még nem is a dolgozatjavításról van szó, de az óratervkészítés, meg esetleg osztálykirándulásszervezés, akkor annak normálisan utána kell járni, ha az ember jól akarja csinálni. Lehet azt, hogy bemenni óraterv nélkül, vagy már évek óta ugyanazzal az óratervvel, de akkor az valószínűleg nem lesz jó. Tehát igen, annyi a jó benne, hogy rugalmasabb, mert magadnak osztod be az idődet, viszont hazaviszed a munkát, és otthon még dolgozol rajta egy csomót, amit nem fizetnek meg neked külön. Ráadásul az a 3 hónap nem 3 hónap, hanem inkább 6 hét, mert bár a diák már nem jár órára, neked be kell menni az iskolába mert megbeszélés még június végéig-július elejéig, ráadásul augusztusban korábban be kell menni, mint ahogy az iskola kezdődne. Amit meg még tanácsolnék: hitelesség. A diákok mindig figyelnek. Ha nem is az órán arra, amit mondasz, de arra, amit és ahogy teszel az életben.

(Ez a rész is nagyon megfogott, igaza van tanárnőnek. Szerintem sem létezhet ma már pedagógus informatikai tudás nélkül, egyrészt azért, mert a gyerekek ma már egyre inkább az informatika virtuális világában élnek, ezt meg kell próbálnunk megérteni, másrészről a tanárt ma már kinevetik a diákok, ha nem ért a diavetítő kezeléséhez, nem tud beindítani egy videót. Az pedig már a legalja, ha a magnót sem képes kezelni - az egyetemen pedig van ilyen tanárom. Szintén nagyon érdekes volt, amit mondott a szünetekről és arról, hogy a tanár hazaviszi a munkáját. Örülök, mert nem szeretem a túl kötött munkaidőt, hogy bemegyek reggel 8-ra és délután négykor kijövök, pedig dolgoztam már úgy is. Számomra az nagyon keretszerű. Például a vizsgaidőszakot is sokkal jobban szeretem, mint a szorgalmi időszakot, mert akkor magamnak oszthatom be, hogy mikor, mivel foglalkozok, mikor tartok egy kis szünetet, mikor eszem, és nem kell állandóan rohanni egyik épületből a másikba, hanem legfeljebb a szoba egyik végéből a másikba. Ráadásul, ha úgy tartja kedvem és időm, vizsgaidőszakban elmehetek barátnőmmel sétálni, beülni egy kávéra, amit szorgalmi időszakban - a túlzott mennyiségű házi és óraszám miatt - körülbelül 3 havonta tudok megtenni. Nem vagyok az a "minden nap buli és barátok" ember, van egy pár barátom, akikkel a szorgalmi időszak miatt nem tudom tartani úgy a kapcsolatot, mint ahogyan azt szeretném. Ezért is lesz szerintem jó nekem a tanári szakma; szeretem megszervezni a saját időmet.)

Összességében nagyon jó ötletnek tartom az interjút, amit meg kellett szerveznünk a tanárunkkal. Igaza volt tanárnőnek, sokkal jobb egy ilyen kérdéssort nem e-mailben megbeszélni. Így sokkal jobban megmaradtak bennem a példái, a mondatai - Svidróné tanárnőnek nagyon maradandó, jó stílusa van, kifejezetten tetszik ez benne. Ráadásul ez egy kis alkalmat is adott számunkra arra, hogy kicsit beszélgessünk, hiszen olyan régen találkoztunk. Nagyon jó volt, élveztem, és szerintem - persze, ha tanárnő ideje engedi - alkalmat fogok majd keríteni valamikor, később még egy ilyen találkozóra. Akkor már talán szakdolgozat előtt fogok állni, vagy éppen diplomaosztó előtt, és talán kicsit több fogalmam lesz a tanításról, mint még most van.

Órai reflexió 8. (2015. május 11.)

A mai pedagógia óra ismét újdonságokat tartalmazott a számunkra.

Csak egy feladatot kaptunk most; babszemeket (illetve aki akart, gyöngyszemeket) kellett raknunk a jobb cipőnkbe. Ezt követően fel kellett állnunk és sétálni a teremben össze-vissza, miközben tanárnő egy szöveget olvasott fel. Lázár Ervin Manógyár című műve volt. Erre természetesen figyelni kellett volna.

Én próbáltam, de járkálás közben abszolút nem tudtam a történetre figyelni. Folyton azon járt a fejem, hogy most biztosan ki fogja kérdezni majd részletekre menően, no meg, hogy figyelni kéne, mert nem fogom tudni. De aztán mindig megállapítottam, hogy milyen unalmas ez a szöveg és mennyire nem érdekel. Épp ezért nem is tudtam folyamatosan figyelni. Foszlányok maradtak meg, mint pl. létezik a manógyár, meg tündérkék az ég, meg vannak viharban születő manók, és a végén valami értelmetlen hablaty szöveg. Ezt követően tényleg dolgozatot írtunk a hallott szövegből. Nekem 0 pontom lett. Mondjuk már az elején is kissé az esélytelenek nyugalmával ültem le a zh-hoz, hiszen tudtam, mennyire nem figyeltem.

A dolgozat legjobb része: kitaláltam a saját tanári aláírásomat!

Akkor most már tényleg tanár vagyok?

Azonban ezt a meglepő feladatot a következők miatt kellett végrehajtanunk: tanárnő ezzel az iskolát, az életet, a diákokat és a tanárt akarta szimbolizálni.

A tanárt ő maga jelképezte, amint az órán leadja az anyagot, bármi is legyen az. Az anyag tele van tényekkel, a diákok (mi) pedig nem tudunk kellőképpen odafigyelni egy monoton szövegre és a monoton információkra. Közben ott vannak velünk a "babszemeink" (= nehézségeink az életünkben). Megyünk, haladunk az életben, taposunk rajtuk. Van, aki könnyebben bírja, pedig ő gyöngyszemeken tapos, van, aki viszont még a babszemektől is kiakad. Az iskolás diákok is így vannak az iskolában. A tanár nem tudhatja, melyik gyereknek éppen mi baja van. Lehet, hogy reggeli nélkül jött iskolába és alig tud ébren maradni. Lehet, hogy épp válnak a szülei, vagy valakije, akit szeretett, meghalt, még ha csak egy teknősbéka is volt az. Ugyanakkor egyszer csak eljön a számonkérés, a dolgozat ideje, ahol a legtöbb tanár a magolós, elméleti kérdésekre esküszik, mint pl. "milyen manó született viharban?" Ahhoz, hogy ezt tudjuk, nem elég egyszer elolvasnunk a Manógyárat, meg kell konkrétan tanulnunk. Ugyanakkor sokszor arra képezik ki a diákokat, hogy elfelejtsenek gondolkodni. Ha a dolgozat végén ott is van egy kérdés, amire ő maga, a saját gondolatai alapján válaszolhatna, sokszor nem mer már oda sem írni semmit, hiszen fél, hogy rossz választ ad. Hogy adhatna rossz választ akkor, ha a véleményét kérik ki? Mégis, én sem írtam a végén lévő kérdéshez semmit, mert az jutott eszembe, hogy mi van, ha a Manógyárban felsorolt manók közül kell odaírni valamit. Sajnos.

Ezt nem szabad soha elfelejtenünk tanárokként. Minden gyerek a maga problémáival érkezik az iskolába, és bár a diákok együtt haladnak, mégis mindenki külön utakon jár (mint mi a tanteremben). Néha egymáshoz ütköznek, és ha egyikük elakad, elakad az összes. Fontos azt is szem előtt tartanunk, hogy a magolás valóban nem vezet semmiféle maradandó tudáshoz, ugyanakkor nem írhatnak dolgozatot a diákok mindig a saját véleményükből. Meg kell találni a határt a kettő között; úgy tanítani, hogy szórakoztató legyen, mégis szakmai, ne túl primitív de ne is túl tudományos, és olyan dolgokról legyen szó, amik beleragasztják a diákok fejébe az anyagot, a kifejezéseket. Ez rendkívül nehéz feladat. Persze nem megvalósíthatatlan, de nem is a legegyszerűbb. És akkor még vannak, akik azt mondják, könnyű a tanároknak! No igen, akiket nem érdekel, azoknak könnyű! De vajon jó az a gyereknek, ha a tanárt se érdekli az iskola és a tanulás?

Órai reflexió 7. (2015. május 4.)

A mai pedagógia órán először azt a feladatot kaptuk, hogy válasszuk ki az alábbi lapról azt a pontot, amely a legközelebb áll a gondolkodásunkhoz:

Én - mint látszik is - a 4-es pontot választottam, és le is írtam, hogy miért. A lapról később többet.

Ezt a lapot akkor rögvest félre is kellett tennünk egészen az óra végéig. Ezután kaptuk azt a feladatot, hogy a különböző tanári gondolkodásfajtákat elemezzük ki és rajzoljuk le egy nagy papírra. A mi csoportunk a konstruktivizmus korszakát kapta. A konstruktivizmus tulajdonképpen a gyermek már létező világképéből indul ki, azaz feltételezi, hogy mire a gyermek iskolába kerül, már van egy alapvető "prior knowledge"-ja, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ezt az alapot a tanár feladata megismerni, hiszen akkor tudja, hogy mi az "alap", amire építhet. A konstruktivizmus lényegében az a tanulás és az a tanítás, amelyben az egyén belső világát egészítjük ki, "arra építünk", nem rombolunk semmi belső elképzelést. Míg a középkorban a gyermekek fejét "megtöltötték" a tudással, a konstruktivizmus az "építés" elvét követi. Ebben nem az egyén lerombolása a cél, de nem is a személyiségre való túlzott odafigyelés. Ezt mi a következő képpen ábrázoltuk:

A rajzunk két embert ábrázol; egy tanárt és egy diákot. Közöttük van a konstruktivizmus hídja, amelyen keresztül a tanár megismeri a diákot, annak megelőző tudását (prior knowledge), amire később építhet; kölcsönösen tanulnak egymástól, azaz megosztják egyéni és adaptív tudásukat. Az adaptív tudás a hasznosítható, a későbbi életben is használható tudást jelenti. A gyermek fejében már van egy kialakult világkép, amelyet a rengetek tudással és kompetenciával rendelkező tanár rendszerezni tud, esetleg plusz információkkal kiegészítheti, azaz megvilágosíthatja a diák fejében lévő esetleges homályokat (pl. a tej nem a dobozból jön, hanem a tehéntől).

Az óra végén kiderült a huncutság: amit az óra elején választottunk, olyan tanítási gondolkodásunk van. A következő papír ezeket sorolja fel:

A számozások a legelső lapon található számok megfelelői. Ennek megfelelően az ismeretátadó a középkori mintának (4), a képességfejlesztő a szenzualizmus pedagógiájának (3), a

személyiségfejlesztő a cselekvés pedagógiájának (2), a konstruktivista pedig a konstruktivizmus pedagógiájának (1) követője. A lap szerint én a középkori minta szerint gondolkodom. Ez nem tetszett, mert nagyon elavultnak éreztem magam! No meg azért sem, mert addig azt gondoltam, hogy valóban az a legjobb minta, amit választottam. Aztán ahogyan folyt a beszélgetés, rá kellett jönnöm, hogy bizony a modern korban nem élhetek a "tömöm a gyerek fejét az ismeretekkel" pedagógiájával, bármennyire is ez él a tudatalattimban. Többször is eszembe jutott már, hogy mennyire elvették tőlem az önálló gondolkodást a tanárok, meg az is, hogy a mai diákok is arra várnak, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Sajnos szerintem az egész oktatási rendszerrel probléma van, mert amikor elkezdtem tanulni középiskolában, szerettem tanulni, szárnyaltam, aztán érettségire már untam az egészet, mert arról szólt, hogy a bizonyos feladattípusokat bemagoljuk, robotszerűen visszaköpjük. Az egyetem újabb lendületet adott, hiszen már nem ugyanazokat a dolgokat ismételgettük folyamatosan (pl. hogy ki volt az a Petőfi, meg mi is az a másodfokú egyenlet és hogy kell megoldani), de már mostanra, az első év végére elment kicsit tőle a kedvem, mert túl sok mindent tömnek a fejünkbe túl rövid idő alatt. Lehet, hogy hibám, de mindig mindenkit és mindent meg tudok érteni, és látom az értelmét, így ennek az egyetemi tanulási módszernek is, de hogy őszinte legyek, jobb lenne, ha másképp lenne. Több interaktív, pörgő óra, nem a "magyaráz a tanár, mi meg alszunk."

Ahogy ezen gondolkoztam az órán, arra kellett rájönnöm, milyen nehéz is ténylegesen a tanítás. Szombaton találkoztam a volt osztályfőnökömmel, hogy a kapott lapot (Kérdések egy pedagógushoz) megbeszéljük. Még nem töltöttem fel, de mindent felírtam, meg persze érdekes is volt, meg is maradt, amit mondott. Ő is mondta, hogy mindenki annyira lebecsüli a tanárok munkáját, hogy

"egyszer megtanulta, azóta azt ismételgeti, meg ott a 3 hónap nyári szünet, és még...." Közben pedig a tanárnak magának kéne lennie a megtestesült lelkesedésnek, őszin-teségnek, tudásnak, példaképnek, sokszínűségnek, aktualitásnak, s ráadásul az a 3 hónap se 3 hónap, sőt, még a munkát is hazavisszük (dolgozatok, órára való készülés, az aznapi órák kiértékelése, stb). Valóban; ha a középkori minta él a fejemben, de nem akarok középkori mintára tanítani, nehéz dolgom van, hiszen ki kell tépnem a tudatalattimból egy részt, és átgondolni, vajon mi is lenne hatékony. Arról nem is beszélve, hogy ez a gyakorlatban még mind változni fog a tapasztalataim alapján. Tudom, hogy nem kell mindent eldobnom a középkori mintából, hiszen nem rossz minden csak azért, mert valami régi, de mindenesetre a tapasztalatokhoz kell igazítanom, pl. jobban beválik, ha a diák maga magyarázza el a társainak az anyagot, amelyből később dolgozatot írnak, mintha a tanár a passzív diákságnak leadja az anyagot és mehetnek haza, majd két hét múlva irat belőle. A végén a kisfiús vers is nagyon megfogott; újra eszembe juttatta, mennyire kiöli némely pedagógus a diákból a gondolkodni akarást. "Azt kell megtanulni, ami a könyvben van!"

Órai reflexió 6. (2015. április 20.)

A múlt heti elmaradt pedagógia óra után felüdülést hozó volt a mai nap.

Ma kis csúszással kezdtünk. Először rengeteg kép közül ki kellett választani azt az egyet, ami a gondolatunkban a tanár személyét a legjobban leírta. Én a karmestert választottam, bár a tyúkanyó is szimpatikus volt, mégis úgy éreztem, zenészként lehetetlen, hogy ne ezt válasszam. Úgy gondolom - ahogyan azt órán is elmondtam -, hogy a tanár is épp ugyanúgy dolgozik, mint a karmester; a hangszerek és a zenészek megvannak, neki már "csak" összhangba kell ezt hoznia, a megfelelő zenészeket a megfelelő helyen beinteni és az elképzelése szerint a lehető legtökéletesebben

megformálni a zeneművet. Ha a karmester nem int be valakit, akkor az egyszerűen nem játszik. A karmester irányít, hogy gyönyörű zenemű szülessen. Ha a zenészek csak össze-vissza egymás után belépnének, sosem születne meg olyan csodálatosan a mű, mint ahogyan annak kellene. Ezért szükséges a karmester. Mint ahogyan tanárnő jellemezte is, a karmester a finomhangolásban vesz részt. Tulajdonképpen így van; a zenészek már otthon felkészültek az elméleti részből, a karmesternek a szépséget kell hozzátennie és a zenekart behangolni a műre. Ugyanígy, a tanár feladatának tekintem a "finomhangolást." Szerintem a tanár az, aki megmutatja a diákoknak, mi a szép a "zenében", azaz a szaktárgyában. Lehet a karmestert úgy is értelmezni, mint aki dirigál (szakmai ártalom: német szó: der Dirigant = karmester, karnagy), tehát megmondja, hogy konkrétan mit hogyan kell játszani. Az én fogalomrendszerem alapján azonban a karmester nem megmondja, hogy mit kell a műben szeretni, hanem felhívja a szépségére a figyelmet azzal, hogy jól megszervezi a művet. Ha a tanár jól megszervezi az anyagot - lehetőségeihez mérten persze - akkor a diák fejében nem a kényszeresség marad meg, hogy "ezt így kell csinálni", sokkal inkább a szépérzet. Lehet, hogy a zenészek, amikor a művet tanulták, fel sem tűnt a szépsége, hiszen nem értették, vagy csak egyszerűen bemagolták, mert "kell." Azonban a karmester felhívja a figyelmet a darabra: "nézzétek, milyen szép; itt halkabb, itt a hegedűsök játszanak hangosabban, mintha sírnának, aztán a gong nagy fennhangon megszólal." Számomra ezt jelenti a tanár és ezt a tanítás.

Ezt követően azt kellett megfogalmaznunk, mik azok, amilyen képességekkel a kedvenc tanárunk rendelkezett ill. rendelkezik, ami sikeressé tette és teszi. Én ehhez a következőket írtam fel:

• "ha saját gondolatunk volt és azt az aktuális tudásunk alapján meg tudtuk jogosan indokolni, azt elfogadta --> nem a saját - vagy mások elméleteit magoltatta be velünk irodalomtanárként
• ha túl hangosak vagy szemtelenek voltunk, tudott fegyelmezni
• ha rosszul sikerültek a dolgozatok, megbeszéltük, hogy mit nem értünk benne
• komolyan értett a szakterületéhez
• érdeklődött irántunk

Sajnos az idő rövidsége csak ennyi felírását tette lehetővé, de lehetett volna még folytatni a sort az olyan kompetenciákkal, amiket később a csoportmunkában megbeszéltünk. Ez után az egyéni feladat után következett tehát a mind-mapping, avagy a gondolati térkép, amit a csoportunkkal közösen kellett megvalósítanunk. Össze kellett szednünk azokat a képességeket, amikkel egy tanárnak rendelkeznie kell ahhoz, hogy jó legyen. A térképünk nagyon szépre sikeredett - hála Szandinak, szerintem én nem tudtam volna ilyen szépre megrajzolni. Ehhez a térképhez felhasználhattuk:

1. saját ötleteinket, gondolatainkat
2. más csoportok ötleteit
3. 1 verset
4. 3 fogalmazást

Saját ötleteinket természetesen az egyéni feladatban megfogalmazott gondolataink alapján vetettük papírra közös megegyezés alapján. Ezt követően, át kellett ülnünk a többi csoporthoz - pontosabban mindenkinek csak egyhez - majd, mintegy nagykövetként, továbbítottuk más csoportok újat mondó gondolatait a saját csoportunk felé. Magyarán: ha valami újat láttunk a másik csoportnál, azt közös megegyezés alapján átvihettük a saját csoportunk gondolati térképére. A vers, amit kaptunk, egy 10 éves diáktól származott, a fogalmazások pedig a tanárokkal, vagy a jó tanár fogalmával voltak kapcsolatosak. Az első címe A tanító tanítása volt, a másodiké A tanítás 12 "aranyszabálya", a harmadiké pedig Hiedelmek, mítoszok a jó tanárról. A térképünk olyan jól sikerült, hogy már csak egy pár gondolattal kellett kiegészítenünk, amiket más csoportoktól és a fogalmazásokból vettünk át. A térképen pirossal jelölt fogalmak az általunk kitaláltak, a zölddel jelöltek a többi csoporttól származnak, a feketével írott kompetenciák pedig azok, amelyeket a fogalmazások alapján állított össze a csoportunk. A csoportunkát ismét remeknek éreztem, örülök, hogy egy olyan csoport tagja lehetek, ahol ilyen kedvesek a tagok és ilyen jó a közös munka.

 A többi csoport térképe és a miénk a jobb alsó sarokban:

Az óra végén kaptunk egy lapot, amire különböző kérdések vannak felsorakoztatva. Ezeket a kérdéseket szigorúan egy ÉLŐ tanárnak kell feltennünk (= nem lehet e-mailen, vagy Facebookon keresztül megbeszélni). Én erre a feladatra Svidróné Grallert Mariannát kértem meg, aki a Fráterben 8 évig osztályfőnököm volt és akit nagyon szerettem illetve szeretek tanárként és emberként egyaránt. Valószínűleg májusban fogunk tudni összeülni az interjúra, mert most lefoglalja az érettségiztetés, a szerenád, stb. Remélhetőleg mihamarabb sikerül időpontot találnunk erre.

Úgy érzem, a pedagógia órák jót tesznek az önmegismerési folyamatomban. Kezdek rájönni, hogy milyen az életszemléletem. Ez pedig: "mindent pontosan és szépen, mint ahogyan a csillag megy az égen." Úgy érzem, hogy a képválasztásaimban, metaforáimban és hasonlataimban egy dolog erőteljesen megjelenik: ez pedig a pontosság és a tökéletesség. Amilyen az írásképem és az élethez való hozzáállásom, úgy látszik, olyan a pedagógiai nézetem is. Amit ezeknek a reflexióknak általában megfogalmazok a végén - ha írásban nem is, gondolatban igen -, az az, hogy szeretnék minél inkább a tökéletes tanárra hasonlítani. Kutatom a módját, miképpen lehetek tökéletes tanár. Szigorú elveim vannak arról, hogy mennyi mindenben kell jónak lennie egy tanárnak, amikből várhatólag nem fogok szinte semmit leadni. Szóval ezek az órák sokat segítenek abban, hogy biztosabban tudjam, ki is vagyok valójában. Ez pedig nagyon fontos szerintem az életben; de egy tanár számára talán a legfontosabb.

Hogy lesz valaki jó tanár egy 10 éves szemszögéből

Hiedelmek, mítoszok a jó tanárról

A tanítás 12 "aranyszabálya" 

A tanító tanítása

Órai reflexió 5. (2015. március 30.)

Ez a pedagógia óra is izgalmas volt, bár most jobban megfájdult a fejem a sok gondolkodástól, mint szokott.

Érdekes volt, hogy tanárnő elmondta, hogy még mindig csinál óravázlatot ennyi év tanítás után is. Így megbizonyosodtam arról, hogy jó ötlet lesz óravázlatot írni. Én is akarok majd. Igaz az, hogy kordában kell valahogy tartani az órát, tudni kell, hogy mikor mi következik, mi után, hiszen óravázlatot nyugodtan írunk, míg tanítás közben rengeteg inger ér minket. Így könnyen elveszhet az agyunkban kialakult kép és elveszthetjük a fonalat. Óravázlattal ez nem történhet meg, hiszen mindig van egy segítő pont, ami eszünkbe juttatja, mit akartunk csinálni az órán. A beszéd végére kezdtem kicsit elaludni, de aztán jött az első feladat: képet választani. Ki kellett választanunk a rengeteg kép közül azt az egyet, ami a legeslegjobban illik hozzánk. Mit ne mondjak, megszenvedtem vele rendesen. Igazából nem tudtam csak egyet kijelölni, ami a legjobban tetszett. Két kép van, ami jellemzi a gondolkodásomat, a következők:

 

Végül a 3. képet választottam fő-képként, mert úgy éreztem, talán az kicsit közelebb áll a "legjobb kép" kifejezéshez. "A helyzet onnan ismerős, hogy középiskolában és egyetemen is azok az órák kötöttek le a legjobban, ahol éreztem, hogy a tanár odafigyel rám, számíthatok rá és nem fog megalázni." - írtam a füzetembe a képről. Ez tényleg így is van, azonban a 7. kép azért jön még szóba, mert szerintem szükséges egy megfelelő mértékű távolság is a gyerekektől, valamint a humor, hiszen az iskolás korú diákok tele vannak energiával, amit valahogy ki akarnak adni, ehhez pedig jó eszköz lehet a vicc és a játék. Így akár jobban meg is jegyezhetnek valamilyen információt. Nyilván ha nagyon kéne választanom, a 3. kép áll a legközelebb hozzám, de szerintem a két kép együttesen alkot egy teljes egészet.

Kihez, mihez is hasonlítsam a tanárom? Jött a hasonlatos feladat. Ebben hasonlatokat kellett gyártanunk a tanárról, a diákról, végül pedig a tanításról. Erről a következőket írtam:

Azt hiszem az írásom magáért beszél. Talán a tanításos részt nem sikerült olyan jól kifejezni, mint ahogyan azt elképzeltem, de remélem érthető. A tananyag az év elején még nem olyan sok, pont úgy, mint a lekvár a palacsintában. Év közepére már elég sok mindent megtanultunk, így a tananyag besűrűsödik, sok dolgozat, számonkérés, elvárás, aztán év végére megint elfogy a "lekvár", elfogy a tananyag, mert év elejétől tanultuk az adott anyagot, így év végén már gyakran csak kevesebbet kell tanulni, mert év közben ezt megalapoztuk. Lényegében a tanítás egyfajta anyag-átadás, amit ha jól csinálunk, a végére már csak ismételni kell, vagy csak ráépíteni a gyerekek tudására.

Összehasonlítva a kedvenc tanáromról írott fogalmazásommal (l. Órai reflexió 4. (2015. március 23.)) sok hasonlóságot találtam. Ő is elnézte nekünk a játékot, ha kellett, beszállt ő is, de ugyanakkor ha kezdtünk tiszteletlenségbe-fegyelmezetlenségbe átmenni, akkor fegyelmezett minket, hangosabban szólt, vagy akár többször (férfi tanár lévén nagy hangja volt), ugyanakkor pedig igyekezett minket az életre felkészíteni; arra, hogy kialakítsunk egy saját véleményt, egy saját nézetet az irodalomról, költőkről, írókról. Például leírhattuk akár dolgozatban is a saját ötletünket, és ha meg tudtuk indokolni, hogy miért úgy gondoljuk, és jogos volt az érvelésünk, akkor elfogadta, hogy így gondoljuk. Ha viszont nem tudtuk jól megindokolni a feltevésünket, akkor megmondta, miért helytelen és ezzel egy beszélgetést indított el. A diákkal kapcsolatos hasonlatomban magamra ismerek - ez eddig fel sem tűnt -, mert én is ilyen vagyok; ha a tanár jól bánik velem, visszajelzést ad (akár pozitív, akár negatív, de mint emberként beszél velem erről), akkor a csillagot is ledolgozom neki az égről, ha viszont megaláz, elutasít, nem értékeli az erőfeszítéseim, akkor csak kényszerből fogok neki dolgozni, és szerintem a negatív oldal mindenkinél ugyanez, már aki végig akarja csinálni a tanévet. A tanítással kapcsolatos hasonlat a kedvenc tanárommal passzol, mert ő is az elején furcsa volt, ahogy tanított, aztán egyre jobban belejöttünk és a végére már kisujjból ment a magyar érettségi. Szerintem így a jó tanítani.

Az óra végén egy metafora-gyakorlat következett, ahol ki kellett egészítenünk egy táblázatot a saját véleményünk, gondolataink alapján. Elég nehezen ment, főleg a nevelés-tanulás-tanítás oszlopa, de amint tanárnő is mondta, az iskolával, a tanárral és a tanulóval kapcsolatosan könnyebb dolgunk van, hisz abban már van tapasztalatunk. Én ezt így töltöttem ki:

Még itthon kellett hozzátennem egy jó pár dolgot, mert sok mindent órán nem is tudtam kitölteni, olyan sokat kellett rajta gondolkodnom (még itthon is megfájdult a fejem a sok gondolkodástól :D). Számomra a nevelés kicsit összefolyik még a tanítással, talán ezért is volt olyan nehéz külön fogalmat találnom rá.

Házi feladatként egy 5 soros verset kell írnunk az iskolához kapcsolódó elemekről: a tanításról a tanárról, a tanulóról és az iskoláról. A témát magunk választhattuk "aki kapja marja" elv alapján. Én a tanítást választottam puszta megérzés alapján :). Feladatunk egy olyan 5 soros vers írása, ahol az első sor maga a témánk (tehát számomra a tanítás), a második sorba két melléknevet kell írnunk, a 3. sorba 3 ige jön, a 4. sorba 4 szó bármiről, ami a témához kapcsolódóan eszünkbe jut, végül az utolsó sorba a témánk egy szinonímája. Az enyém így hangzik:

Tanítás;
Izgalmas és vidám,
Készülni, órát tartani, értékelni,
Figyelni és reagálni a diákra
Életművészet.

 Azért így válogattam meg a szavaimat, mert úgy gondolom, hogy a tanítás egy rendkívül izgalmas munka, amit élvezni lehet. Sajnos sok a komor, szenvtelen tanár, akiknél olyan unalmas az óra, hogy észreveszed, hogy a sarokban lévő virág 10 perc alatt mennyit nőtt. Szerintem azonban a tanítás lényegéhez messzemenően hozzátartozik az a tanár, aki a tanítást mint izgalmas hullámvasutat, mint vidám vattacukrot képzeli el. A tanításhoz hozzátartozik az órára való készülés is, az óra megtartása, végül pedig az óra minőségi értékelése. Ezek mindegyike fontos lépés, hiszen egyik hiányában elvész a fejlődés lehetősége, ami pedig pont az egyik legfontosabb összetevője lenne a tanításnak. A diákra való odafigyelés és reagálás pedig azt a pótanyaságot fejezi ki, amivel a tanárnak a diákokra oda kellene figyelnie. Éppen ezért a tanítás maga egy életművészet, hiszen rengeteg képességet és tudást igénybe vesz. Például, a tanárnak ismernie kell az aktuális diáknyelvet a megfelelő kommunikációhoz, ismernie kell akár a divatot is, ugyanakkor szakmailag kifogástalannak kell lennie, humorosnak, figyelmesnek, ugyanakkor tekintélyesnek, de emellett kell, hogy legyen saját élete is és nem szabad, hogy munkamániássá váljon. Egyszóval a tanárnak elérhető példaképnek kell lennie. Ennek megfelelően pedig a tanítás életművészet, folyamatos egyensúlyozás az iskola és az élet között.